A szenvedély viharában [ÁTÍRÁS ALATT]

22. rész - A szilveszter

Mindenki jól tudta, hogy a mai nap az utolsó az évben. Ennek örömére nagy bulit terveztem mára. Emma, James és Martin természetesen mind a vendéglistámon szerepelt, akik rövidesen meg is érkeztek. Magától értetődően Jenna is velünk bulizott.

A zene hangosan tombolt a hangfalakból, s a jobbnál jobb dalok váltogatták egymást. A pizza elmaradhatatlan volt, így két hatalmasat rendeltünk, amiből jóllakásig ettünk. Kóla és Fanta díszelgett még az asztalomon, nasik társaságában.

– Jaj, de aranyos macskád van! – vette észre barátném a fehér cicát, aki az ágyon pihent – Ő Miri, ugye?

– Igen – bólintottam, majd egy fiókból előhalásztam az UNO kártyapaklit. – Akkor hát kezdődjön a móka! – jelentettem ki, ezt követően kicsit lejjebb vettem a zene hangerejét.

A szobám közepén köralakba fészkeltük magunkat, majd Emma elkezdte szétosztani a lapokat. Körülbelül négy kört játszottunk le, amiből kettőt Jenna nyert, egyet Emma, egyet meg James. A kártyajátékok nem az erősségeim, de legalább a megfelelő hangulat megvolt.

A barátnőm már a következő menethez kezdte volna elosztani a zsugát, mikor hirtelen Martin keze leállította. 

– Jenna, kihívlak egy csatára! – nézett önelégülten a testvéremre, aki felvont szemöldökkel figyelte a fiút. – Egy az egy ellen, de természetesen nyereményre játszanánk – erre az állításra csak még jobban meghökkentünk, és csendben maradva néztük őt, hogy folytassa –, ha én nyerek, veszel nekem egy sajtoscsipszet, viszont ha te nyersz, én veszek neked!

Martin bátran nyújtotta kezét a kihívottja felé, s mind őt figyeltük, hogy mit mond erre.

– Elfogadom a kihívást! – ráztak kezet, így most már nincs visszalépés – Ám ha én nyerek, nem csipszet kérek. Egy zöld teafilteres doboz is megteszi, nem vagyok nagy csipszrajongó – nevetett kínjában.

– Áll az alku!

Hogy tisztességes legyen a verseny, ezért én osztottam ki a lapokat, azzal az érvvel, hogy én nem tudnám eldönteni, hogy a nővéremnek, vagy a fiúmnak adjak több esélyt. Mindhárman a nézőközönséget alkottuk, és alaposan odafigyeltünk arra, hogy egyikőjük se csaljon. Emma  bátran kijelentette, hogy a nővéremnek szurkol, James pedig a pasim nevét kántálta.

A meccs izgalmasan telt, de végül a fiú kiáltott fel hamarabb.

– UNO – hangoztatta, majd felmutatta az egyetlen lapját, ami egy piros pluszkettest takart.

Jennának még öt lapult a kezében, s látszólag nagyon agyalt azon, hogy hogy tudna fordítani a jelenlegi álláson. Egyszer csak egy gonosz vigyor terült el az arcán, majd az előtte fekvő kék hatosra rádobott egy kék pluszkettest.

A fiú pár másodperc erejéig aggódó tekintetet színlelt, majd egy váratlan mozdulattal Jenna kártyájára ejtette az utolsóját, ezzel megnyerve a játékot.

– Há! Ez azt jelenti, hogy győztem! – pattant fel örömében, mi pedig gratuláltunk neki. – Jaj, utána kell néznem az interneten, hogy hogy kell kezelni a népszerűséget.

– Szép volt, de azért ne felejtsd el, hogy ez csak egy játék volt! – állt fel a nővérem is, aki nem mérgesedett fel, amiért nem ő nyert. – A napokban megkapod a csemegédet – nevetett, majd vissza felerősítettem a zenét.

Amikor este tizenegy óra múlt, úgy véltük, hogy itt az idő bevonulni a város központjába. Kabátokat, sapkákat, bakancsokat magunkra véve léptünk ki a hűvös időre. A tél meglátszott, de ez nem tántorított minket vissza, így tehát a szüleimmel együtt indultunk meg a belváros felé.