Új esély

Prológus

– Boldog születésnapot! – kiáltotta a tömeg.

Luna körbenézett. Az általában komor, sötét Malfoy kúria most vidám, csupa színözön volt, különböző szülinapi díszekkel és léggömbökkel. Negyvenedik születésnapja alkalmából kedves szerettei meglepték őt egy partival. Ott volt mindenki, aki számított: az édesapja, a férje, három igen rossz, ám jószívű fia, s a barátai. Ott volt, Harry, Ginny, a gyermekeik és az egész Weasley család apraja-nagyja. Mindenki, kivéve egy valaki.

Luna végignézett a tömegen, egy sötétbarna hajú, szürke szemű fiút keresve. Ám hiába, legidősebb gyermekét nem találta. Szívében felébredt a félelem, ám azt hamar elnyomta, hiszen ma őt ünnepelték, a mindig vidám, hittel teli, bohókás asszony nem mutathatja ki aggodalmát.

Vörös hajú barátnője, ki immáron huszonkilenc éve mellette van, támogatja, kivel annyi mindenen keresztül mentek, most felé tartotta a tortáját, s kívánságra bíztatta az elvarázsolt nőt. Luna sóhajtott egyet, majd Ginnyre mosolygott keserédesen. Elfújta gyertyákat.

– Kívánj valamit, kicsikém! – bíztatta Luna a gyermeket, majd megsimogatta hullámos, barna haját.

– Mondd anya, ha kívánok, az teljesülni fog? Még akkor is, ha szinte lehetetlen? – kérdezte a fiú bizonytalan.

Luna leguggolt, s fiának apró, szürke szemeibe nézett, mikben bizonytalanságot vélt felfedezni. Tudta, hogy gyermeke számára még az ő szavai jelentik a mindenséget, így hát válaszolt neki.

– Hát persze, de csak akkor, ha nem mondod el senkinek! – csiklandozta meg a kisfiú oldalát, aki erre nagyokat rugdosva, csintalanul nevetgélt. – De jól jegyezd meg édesem – fordította komolyra a szót Luna – semmi sem lehetetlen. Mégha azt is gondolod sokszor, ezen a világon minden lehetséges. Csak hinni kell benne.

A fiú kerek szemekkel hallgatta anyja szavait, majd szelíden elmosolyodott, szemeit szorosan lehunyta, s elfújta mind a négy gyertyát.

Mosoly kúszott fel Luna arcára az emlék hatására. Nem csak azért mondta azokat a szavakat, amiket, mert boldoggá akarta tenni kisfiát, hanem azért, mert ő maga is, fiatal húsz éves leányként tiszta szívvel hitt benne. Azóta idősebb lett, s bölcsebb, ám gyermeki énje még ott lakozott benne, aki narglikkal kergetőzött, s snorkackokkal teázott. Mert semmi sem tűnik el teljesen. Reménykedett benne, hogy hite, akárcsak gyermeki világa, nem kopott meg az évek folyamán, s teljesülni fog kívánsága.

Az emberek sorba felköszöntötték, majd mindenki a maga dolgát tette: ki a rég látott barátokkal beszélgetett, ki társasjátékot játszott a gyerekekkel, ki pedig táncolt a teremben szóló, lágy hegedűk s csellók szomorkás, ám de életteli teli hangjára. Luna gondolatait egy mély, férfihang zavarta meg.

– Szabad egy táncra felkérni az én szép, Lüke feleségemet? – kérdezte a férfi, Luna gyermekkori gúnynevét használva, ám az az évek folyamán sértegetésből át alakult egy kedves, játékos becézgetéssé.

Luna hátrafodult. Draco elegáns, mélyzöld talárt viselt. Szőke haja rendezett volt, ám korántsem olyan, mint gyermekkorában, mikor először látta őt a Roxfotban. Immáron komoly, férfias megjelenése volt.

Luna örömmel elmosolyodott, s kezét férje tenyerébe helyezte, ki a táncparkettre vezette. A keringő, melyre táncoltak, ritmusos, markáns volt. Nem túl lassú, ám de nem is őrülten gyors. Elegáns, határozott, tökéletességet hirdető zene. Egyértelmű, hogy férje választotta. Noha, nem Luna ízlése volt sem a zene, sem a tánc, mégis élvezte azt, férje karjaiban lenni, s körbe-körbe forogni a Malfoy kúria báltermén keresztül egyfajta szabadság érzetet adott neki, biztonságot adó fészket, otthont.