1.

2.5K 118 91
                                    

Akarta a franc azt a bevásárlást. Akarta a franc az egész hülye nyarat! 

Míg osztály- és iskolatársaim tűkön ülve várták a szünidőt, addig én a hátam közepére sem kívántam ezt a három kibírhatatlan hosszúságú hónapot.

– Na, melyik? – Nővérem arcán olyan felhőtlen derű és jókedv ragyogott, ami finoman szólva távol állt az én lelkiállapotomtól. Sugárzó mosollyal tartott maga elé két nyári ruhát, melyek alig különböztek. Meg sem próbáltam lelkesnek tűnni, a tekintetemet nagy nehezen elszakítottam a telefonom képernyőjéről és morcosan néztem fel rá.

– De hiszen ezek ugyanolyanok – szembesítettem a ténnyel. – Ugyanaz más színben.

– Nem is sejtenéd, mennyit számít a szín! – kezdett lelkendezni, nem mondhatni, hogy elvettem volna a kedvét. Pont ez az, aminek nem kellett volna szóba kerülnie, ha valaki, akkor Kata igazán otthon volt a színek, színárnyalatok, kontrasztok világában, ami nem is meglepő, tekintve, hogy életének tizenkilenc évét kis túlzással a kamera lencséjén keresztül nézte végig. Egyetemi hallgató volt fotográfia szakon, szenvedélye volt a fotózás, és valamiért azt gondolta, mások is szívesen részesülnének az általa olyan fantasztikusnak tartott dolgokból.

– Bocs, tényleg nem mindegy, hogy a rózsaszínű vagy a piros ruhát választod, én kérek elnézést – előztem meg szemforgatva egy hosszú kiselőadást.

– Beléd mégis mi ütött? – vonta össze a szemöldökét, fekete keretű szemüvegén keresztül fürkészve nézett rám. Hogy mi bajom volt? Ó, ha ő azt tudta volna! Három, azaz három hónapnyi szenvedés előtt álltam, a lehető legtávolabb a személytől, akit nyugodtan nevezhettem életem szerelmének. (A Magyarország–Amerika távolságnál nincsen nagyobb, ugye? Vagy csak én éreztem így?) Azonban végül csak megrántottam a vállamat.

– Semmi.

– Azt hittem szeretsz vásárolni. Sőt, úgy tudtam, a ruhavásárlás az egyik szenvedélyed.

– Tényleg szeretek új ruhákat venni, csak éppen nem olyanokat, mint te – sóhajtottam, figyelmemet újra a telefonomnak szenteltem, egyfolytában frissítgettem a Messengert, hátha megjelenik a zöld pötty a neve mellett.

– Most arra gondolsz, hogy én veled ellentétben olyan ruhákat veszek, amik takarnak is valamit?

– Arra célzok, hogy velem ellentétben te állandóan olyan nyomi szoknyákat veszel, amik véletlenül sem érnek a térded fölé, és annyi erővel, hogy még nyáron is csak pólókat hordasz, akár ki is kiálthatnád magad fiúnak – javítottam ki. Na, igen. A stílusunk különbözősége örökösen újabb vitákra adott okot.

– Nem mindenkinek olyan az alakja, mint neked, Dóri – húzta el a száját, mire legszívesebben lehülyéztem volna. Katával régen majdnem egymagasak voltunk, aztán ő hirtelen nőtt meg, ekkorra már a százhetven centit is elhagyta, és jóval vékonyabb volt nálam. De ennek ellenére szerintem nagyon szép alakja volt, egyáltalán nem csont és bőr, hanem izmos, ami tekintve, hogy hosszú éveken keresztül ritmikus gimnasztikázott, nem is csoda. Én ellenben maradtam törpe, és a teniszezés ellenére is inkább a nőiesség miatt van jó alakom.

– Ember, mindenki irigy a lábaidra – közöltem értetlenül.

– Én nem.

– Persze, hogy nem vagy rájuk irigy, hiszen a tieid – forgattam meg a szemem, mire Kata jókedvűen nevetni kezdett, mintha épp most hallotta volna az év poénját. A nővérem elég érdekes volt. Ha nevetett, az olyan volt, mintha kisütne a nap, aki először találkozik vele, képtelen megállni, hogy a jókedv legalább egy mosoly formájában ne ragadjon át rá is. (Én is csak a hosszú évek rutinja miatt tudtam mogorva maradni mellette...) Az érzelmei örökösen kiültek az arcára, mint egy őszinte kisgyereknek, és ő volt a legérzékenyebb élőlény, akivel addigi életemben találkoztam. Komolyan, egyszer elég volt mutatnom neki egy képet egy kiskutyáról, aki vakon született, és Kata hatalmas sötétkék szemei máris könnyben úsztak. A mi kapcsolatunk amolyan se veled, se nélküled fajta volt, örökösen martuk egymást, mégsem tudtam elviselni, ha valaki bántja az én lökött, csupaszív nővéremet.

Ha nem tűnsz el [Befejezett]Where stories live. Discover now