Ha nem tűnsz el [Befejezett]

3.

A kapunk előtt megállva nagy levegőt vettem, a tüdőm megtelt a kora reggeli friss levegővel. Most az egyszer igazat kellett adnom a nővéremnek, ezt a nyári levegőt tényleg élmény volt belélegezni, az összképet ezúttal a kipufogógáz sem ronthatta el. Érződött, hogy a hőmérséklet durván fel fog szökni délutánra, talán éppen ezért volt üdítő a hűvös levegő.

A madarak csicseregtek, a nap sütött, a szél lágyan fújt, vagyis szebb reggelre lehetséges sem lett volna ébredni, mégsem voltam túl rózsás hangulatban. Talán már magyarázni sem kell, miért...

Sóhajtva húztam össze magamon az elnyűtt szürke pulcsim, elindítottam egy lejátszási listát a telefonom és sétára indultam, bár úti célom nem volt.

Zseniális nyári programomból már jó pár pontot kihúztam, például az antiszoc módjára egész napos sorozatnézést, Ádám nevének szuggerálását a Messengeren – hátha elérhető lesz –, az ágyamon való heverészést, a szenvedős gondolatokat, és hülye kérdés ismételgetését, vagyis hogy „Mégis hogyan fogom kibírni a nyarat?", egy valami azonban határozottan hiányzott. A számok hallgatása, amik rá emlékeztettek, amikről készséggel elhittem, hogy rólunk szólnak, esetleg pont nekünk írták őket. Nem tudom, ezzel pontosan mit akartam elérni, de biztos nem azt, ami lett belőle, vagyis hogy már nem csak a gondolataim kilencven százalékát töltötte ki a barátom, hanem megállás nélkül csak rajta járt az eszem.

Abból, amit tegnap a nővérem mondott rólam, sok mindennek volt alapja, egynek azonban biztosan nem. Tudtam, hogy azzal kapcsolatban, amit rólam és Ádámról mondott, tévedett. Szerettem Ádámot, életem legboldogabb napja volt, amikor megkért, hogy legyek a barátnője, és azt is meg tudtam volna szokni, ha minden hetem úgy telne, mint az az egy, ami a szünet előtt még visszavolt a suliból. Mivel ő volt a gimi legdögösebb fiúja, és éppenséggel én sem voltam népszerűtlen, a járásunknak hamar híre ment, és pár napon keresztül szinte csak rólunk beszélt mindenki. Volt, aki irigykedve, de szerencsére olyan is akadt, aki mosolyogva nézett a párosunkra, egy valami azonban minden tekintetben közös volt: a csodálat. Mi voltunk az álompár, a tökéletes kapcsolat két tagja, azt hiszem mindenki arról álmodozott, hogy egyszer legyen valakije, akivel olyanok lesznek, mint mi.

Aztán megtudtam, hogy Ádám elrepül Amerikába, méghozzá futballozni, a focicsapat többi tagjával, mivel megnyertek valami tornát. Egész jól fogadtam, egészen addig, amíg el nem árulta azt is, hogy ez nem csak egy kiruccanás, ők bizony három hónapon keresztül másik kontinensen fognak focizni. Nem előtte akadtam ki, kibírtam addig, amíg kettesben maradtam Dalmával, akkor azonban rendesen kifakadtam. Merthogy én életem nyarának képzeltem ezt, a tökéletes három hónapnak, amit a tökéletes barátommal fogok tölteni, ehelyett tessék, mi lett belőle. Azt hiszem, akkor határoztam el, hogy szenvedéssel fogom tölteni az időt.

Ahogy a fülemben felcsendült ByeAlex Feketéjének refrénje, akaratlanul is azonosítottam magam és a helyzetemet a dalszöveggel. Feketének, üresnek, nem önmagamnak éreztem magam. Hiába volt egy tökéletes barátom, hiába voltam népszerű, hiába voltak a suli legmenőbb lányai a barátnőim, hiába néztem ki jól, valami hiányzott. Fekete voltam és fakó, vágytam valami színre, valamire, ami megváltoztat, valami csodára, ami egésszé tud tenni.

És bármilyen különös, imáim meghallgatásra találtak, az élet ugyanis ezen a napsütéses, gyönyörű reggelen elém sodorta életem legnagyobb csodáját.

A sportcsarnok elé érve döbbenten lassítottam, majd álltam meg, nem tudatosan jöttem erre, mégis itt kötöttem ki. Talán csak a megszokás miatt, az elmúlt két hétben többször jártam itt, mint egész addigi életemben, ugyanis Ádámék minden edzését és mérkőzését megnéztem. Pár másodpercnyi hezitálás után végül megvontam a vállam és a bejárat felé vettem az irányt, ha már eljöttem idáig, nem akartam csak úgy visszafordulni. Talán életem legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy nem mentem akkor haza.