Can You Hear Me?

II.Fejezet, 1. Rész↔Remény utolsó sugarai

6 hónappal később...

"Láttam a fényt. Az életemben többször is elmenekültem a kaszás elől. De ennek ellenére még itt vagyok és küzdök a sorsom ellen."

-Elcsépelt.-Morogtam.

Miközben a sorokat bújtam a szobaajtóm halk nyikorgással kinyílt és Pamela lépett be. Unottan felnéztem, majd tekintetemet magára vonzotta a szemében ragyogó fény. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak az ablakon beszűrődő lemenő nap sugarai táncoltak szivárványhártyáján. Tehát változatlanul nem hozott semmi olyan hírt ami okot ad reménykedni. Leraktam könyvem és sóhajtva helyeztem rá a kezem ágyam szélére jelezve, hogy leülhet.

-A daganat a májadban fokozatosan szívódik fel a terápiák hatására... Azonban..

-Azonban?-Fürkésztem és megpróbáltam belefúrni tekintetem az övébe.

-A rák amely a csontjaidban van elérte a jobb térded, ebben semmi javulást nem érzékeltünk, de a leukémiád viszont a jó irányba halad.

Fújtam egyet. A hatalmas üvegajtóra pillantottam és láttam amit látni akartam. A fényt, hogy a nap sugarai lassan elbújnak az égbe magasodó épületek mögött.

-Szeretem a naplementét. Szeretném végre Martinnal a karomban megízlelni egy más hangulatát.-Tereltem el a témát.

-Ha továbbra is ilyen ügyesen kezeled a helyzetet és küzdesz nem is olyan sokára eljöhet az a pillanat is.-Mosolygott kedvesen.

Látni lehetett rajta, hogy belefáradt már ebbe a helyzetbe. Őt is kikészítette az egy helyben topogásunk feszült csendje. Az, hogy nem haladtunk sehova mivel, ha véletlen vissza vett az arcából az egyik daganatom, következő kezelésre kétszer akkora lett mint volt. De reménykedtem. Bíztam benne, hogy visszatérhetek a családomhoz és megmutathatom nekik mennyit változtam, ahogyan Ők is nekem, mióta elváltak útjaink. De ehhez ezek szerint még jobban kell küzdenem.

-Közeledünk a Matthoz.-Mondtam kesernyés ízzel a számban.

-Tudom orvosként nem kéne ebben igazat adnom neked.. De én is valahogy így érzek.-Sóhajtott.

Rátekintett órájára.

-Idő van.-Erőltetett mosolyt sápadt arcára.

-Legyünk optimisták. Lehet ez az utolsó.

Miután végeztünk a kemoval Pamela eltolt a társalgóig ahol Amanda már várt rám.

-Szia.-Mosolygott rám és vékony karjait felém nyújtotta, hogy kisegítsen a kerekesszékből.

-Hagyd csak.-Utasítottam vissza.-Éppen eleget segítettél az elmúlt 2 hónapban Am. Amúgy is meg van a saját problémád arra kéne inkább koncentrálnod.

-Hú ez elég bunkón hangzott.-Hőkölt hátra.

-Lányok én itt hagylak titeket.-Vágott közbe Pamela.-1 óra és jövök szorította meg vállaim és sietősen kiment a helyiségből.

-Nem úgy értettem. Csak neked is a gyógyulásra kéne koncentrálnod.-Erőltettem mosolyt az arcomra és biztatva fúrtam tekintetem az övébe.-Különben is a verseny lényege, hogy ki jut ki hamarabb a kórházból. Önerőből.

-Jól van Joy én csak féltelek.-Nézett rám szomorúan.

Amanda. Amanda Layla Jones. Am. A kórházban töltött időm első barátja. Egy éve került be, anorexiával. Már akkor bemutatott minket egymásnak Pamela, de idő kellett hozzá míg a falat amely kürölvette Amet akkoriban, szépen apránként lebontsam és megnyíljon nekem. De megérte. Nem túlzás ha legjobb barátnőmnek mondhatom ami bár a kórházi ágyakban elég szar dolog mivel bármelyik pillanatban elveszíthetjük egymást. Ennek ellenére támaszkodhattunk a másikra. Vagyis azt hittük...

-Sziasztok.-Nyitott be a társalgóba Lola aki egy szívnagyobbodással küzdő kislány volt.

-Szia.-Néztem rá kedvesen a kapucnim alól.

-Hali.-Intett mosolyogva Am is.

-Hogy vagytok?

-Soha jobban.-Sziszegtem.

A kislány szomorúan vette tudomásul, hogy mi sem vagyunk jobban nála, majd lehuppant Am mellé a fotelba. Közelebb gurultam hozzájuk és meredten bámultam sápadt arcuk.

-Mi az?-Nézett rám barátnőm.

-Ki akarok végre jutni.-Kezdtem halkan majd fokozatosan emeltem a hangerőn.-Haza akarok menni. Normális életet akarok. Bulizni, inni, szórakozni. Basszus 4 éve nem szexeltem.

-Ha érdekel én még sose.-Próbált viccelődni Lola.

-Elvette a fiatalkorom ez a szar. Bezárt 4 rohadt fal közé és akármennyire is dörömbölök, török, zúzok a kijutás érdekében nem sikerül. Még csak a festék se pattogott le a falról. Nem repedt meg. Sőt úgy érzem néha egyre vastagabb és vastagabb lesz. Kétségbe estem a rohadt életbe. Megőrjít a tudat, hogy már nem akarok meghalni még is a szakadék szélén táncolok és a kövek alattam már már a mélybe zuhannak.

Némán hallgatták kifakadásom melyet hosszú idős síri csend követett. Mindhárman magunkba fordulva gondolkodtunk míg egy ajtónyílás kavarta fel a nyomasztó légkört.

-Késő van már lányok.-Lépett be Pamela mosolyogva mely mosoly amint meglátott minket lehervadt arcáról.-Alvás idő.

Szétszéledtünk. Mindenki ment saját szobájába folytatni elmélkedését. Az ágyamban fekve bámultam meredten a plafont mellettem meg az orvosom gubbasztott némán.

-Holnap megjönnek a mai kezelés eredményei.-Motyogta.

-Úgy érzem holnapra már jobban leszek.-Sóhajtottam.

-Remélem...