Kalitkából Kalitkába...(BEFEJEZETT!!!)

5.rész

Sötét van, a szemem nyitva tartom. Pince, vagy régi bútor szag terjeszkedik. Kezeim ki vannak kötözve. Van egy szédülős érzésem... De ez nem fog megállítani. Fogalmuk sincs kivel kezdtek! Üvölteni nem fogok, Játszom az ájultat addig, amíg lehet. Hallom a cipők kopogását, amik felém közelednek. A fazon nem beszél, viszont úgy bűzölög a kölnitől, hogy lerí róla: pasi. Ki kell innen szabadulnom. Továbbra sem mutatok mozgást. De a szememet eltakaró kendőt leveszi.

-A picsába is! Miért nem kel még fel? Ha valamit csináltál vele... Meghalsz. Megértetted!?-Kiált rá valakire, aki biztosan régebb óta figyel, mivel eddig nem hallottam a lépteit.

-Megértettem. Amúgy meg te raktál kendőt az arcába, nem én. Te is tudod, hogy elgyapált. Amit továbbra sem értek, kicsit sem hagytam magam. Vissza sem fogtam az erőm... Milyen nő ez?

-Ne beszélj hülyeségeket a húgomról! Legalább nem adta magát, ilyen helyzetben én is elgyapáltalak volna... Kiütötte az egyik legjobb embert aki a maffiában van. 18 éve minden lépését figyeljük, mióta megszületett. Mégsem jött annak jele, hogy esetleg harci órákat vesz, vagy sportol.

-Tudod... Lehet, hogy a maffiában vagyok, de diplomás pszichológus is. Ki tudja miért képezte magát. Az intézet durva hely. Rosszabb, mint a sitt.

-Mindegy, gyere menjünk ki. Aludjon csak. 2 órája várjuk, hogy kinyissa a szemét. Nem hiszem, hogy most akarná.

Kimennek az ajtón, én pedig még mindig mozdulatlanul próbálom feldolgozni a hallottakat. Húgom? Nekem nincs testvérem. Nekem csak Márk van. Biztosan aggódik.

Érzem a lábam alatt a talajt, de ki vagyok kötve, ahogy a csuklóm is. Előre döntöm a súlyom... A szék nyikorog. Ohh'. Már csak egy alaplöket kell neki. Hirtelen felugrok. És nagy zajjal esek újra a földre. A szék eltörik alattam. A kezem kiszabadul. Várjunk csak! Ha a húga vagyok, akkor minek volt erre szükség? Már a lábon állok. Beszoptam... Kamerák vannak a falon. Akkor... Iktassuk ki őket. Lendülök egyet, mire már a kezemen "járok" elrugaszkodom a földtől, egyenesen letalpalva a kamerát. Ennek annyi.

Épp készülök kirúgni az ajtót, mikor egy böhöm nagy biztonsági őr jön be a kivágódott ajtón. A székre néz, aztán a kamerára, végül rám. Támadni kezd, de nem hagyom magam. Elhajolok ütései elől, és amikor már elmagasodik rajtam a düh, egy óvatlan pillanatában állon rúgom. Hátra tántorodik, majd 2 méter után összeesik. Nem tudom mi ütött belém, de odamegyek, és elkezdem fojtogatni. 2 ember hangját hallom, de nem tudom magam irányítani. Valaki megragadja a vállam  és hátra ránt. Elenged, aztán el kezd tapsolni... Várjunk, hogy mi van!?

-Oké... Majdnem kinyírtam ezt a nagy darab fazont, te meg tapsolsz. Itt mindenki őrült?

-Üdv a családban húgi.

-A halál a te húgod, hol voltál 18 éven keresztül, ha? Kitalálom... Kurvákat baszogattál! És eszedbe sem jutott, hogy nekem milyen sors jutott! Van fogalmad arról, hogy mi az az intézet, hm? Mert én sem karateórára járva tanultam azt, amit tudok! Harcolni, Megmutatni, hogy te igenis domináns személy vagy. Kislányként rohadt nehéz volt! Miért kellett belecseppenni az életembe, ha?!

-Beka, Hallgass meg. oké?

-Hallgatlak.

-Apánk azért mondott le rólad, mert akkoriban zűrösebbnél-zűrösebb ügyei voltak. Nem akarta, hogy bajba kerülj.

-Anya mégis meghalt! Mert ez az idegbeteg ürge nem bírta a nadrágjában tartani a faszát!

-Hát....-nem sok jót sejtek.

-Mivan!?

-Anya él.-Ez az utolsó csepp. Hogy mi?!

-Anya meghalt!-Ez úgy üvöltöm, hogy már sírok.

-Anya él... Apa szerette őt. Nagyon. És habár téged is szerettek. Meg kellett játszani a halálát, hogy legyen indok az intézetbekerülésedre. Én annyira sajnálom.

-Takarodj-mondom nyugodt hangon.

-Beka, kérlek...

-Mondom takarodj!- A hangom éles. És hangos. De hallgat rám. Kimennek a teremből. Az eszméletlen ürgét maguk után húzva. Én pedig lerogyok a földre, és fájdalmas zokogásban török ki.

 Ez túl sok.