Ha nem tűnsz el [Befejezett]

5. + Kihívás

Kis híján elfeledkeztem Patrikról és arról, hogy mit beszéltünk. Annyira belemerültem a Riverdale-be, hogy háromnegyed ötkor órák óta először pillantottam az időre, és villámcsapásként ért a tudat, hogy alig pár perc múlva a tornacsarnok előtt kéne lennem. Magamban szitkozódva dobtam egy üzenetet Patriknak, hogy késni fogok, közben magamra rángattam az otthoni helyett valami elviselhetőbb ruházatot.

Ádámmal ilyen soha nem volt. Ha találkozóm volt vele, már órákkal előtte csak ezen járt az agyam, rengeteget vacilláltam rajta, hogy mi lenne a megfelelő ruha a randira, és olyan túlbuzgó voltam, hogy mindig jó tíz perccel idő előtt érkeztem a megbeszélt helyszínre. Ehhez képest Patrikot jól elfelejtettem, hosszas ruhapróba helyett csak felkaptam magamra egy farmersortot és egy topot, és nem sikerült odaérnem ötre a csarnokhoz. Akaratlanul is állandóan összehasonlítottam egymással a két fiút, és minden alkalommal meg kellett állapítanom, hogy a barátom überelhetetlen, tökéletes és egy áldás számomra. Csakhogy ez a hasonlítgatás alapból nem volt fair egyik fiúval szemben sem, Ádám biztosan nem örült volna, ha tudja, hogy más fiúkat hasonlítgatok a pasimhoz, még felmerült volna a gyanú, hogy az illető iránt többet érzek, mint barátság. Patrikkal szemben meg aztán tényleg nem volt ez tisztességes, állandóan kiütköztettem a hibáit, nem azt kerestem benne, ami jó, éppen ellenkezőleg. Meg különben is helytelenül végeztem az összehasonlítást, így az eredmény is helytelen lett. De csak ismételni tudom magam, túl vak voltam még, hogy meglássam az igazi értéket, túl vak voltam, hogy belássam, a tökéletesség csak egy nem létező álca, amit még Ádám sem érhet el, túl vak voltam, hogy meg tudjak becsülni egy csodálatos fiút.

– Elmentem Patrikkal, majd jövök – nyitottam be a nővérem szobájába. Nagyra becsült kincse, vagyis a fényképezőgépe szokás szerint a kezében volt, előtte egy kék tányér hevert, amire esztétikusan elrendezve helyezett almagerezdeket, banánkarikákat, kivikockákat, meg még egy csomó gyümölcsöt. Mielőtt berontottam hozzá, elmélyült arccal próbálta a legjobb szögből lekapni a gyümölcsöstálat.

– Dóri, várj egy percet – szólt utánam, amikor már a lépcső tetején volt.

– Igen? – sóhajtottam türelmetlenül, mire Kata kilépett a szobájából. – Elkések.

– Csak egy kérdés. Ugye jól meggondoltad, hogy mit teszel? – nézett rám komoly arccal.

– Hogy érted?

– Ha most elmész a találkára, ez a Patrik megszűnik ismeretlen lenni, hús-vér emberként lép be az életedbe – közölte, majd az értetlen arcomat látva magyarázatba fogott: – Ő egyelőre csak egy fiú, akivel véletlenül összefutottál és beszélgettél, azzal sincs gond, hogy Messengeren írogattok egymásnak a világ nagy dolgairól, vagy tudom is én, miről. De ha most megtörténik ez a találkozó, akkor már nem csak egy fiú, lesz, akivel egyszer találkoztál, hanem a fiú, akivel ezentúl az időd nagy részét töltöd. Hiába van most rengeteg kilométerre innen, neked barátod van, az pedig eléggé összezavarhatja a dolgokat, hogy a távollétében mással találkozgatsz. Mondhatnám úgy is, randizol.

– De ez nem randi – mosolyogtam a fejemet ingatva. Viccesnek tűnt a gondolat, hogy pont én randizzak pont egy olyan fiúval, mint Patrik. – Patrik csak egy kedves srác, aki felajánlotta, hogy segít, én pedig csak azért fogadtam el, hogy ne járjon az eszem állandóan Amerikán.

– Én nem igazán bírom ezt az Ádámot, de úgy éreztem, szólnom kell – vont vállat Kata.

– Nincs miért aggódnod. Szeretem Ádámot, mi több, bele vagyok zúgva. Azért Patrik egy félénk mosollyal nem képes mindent megváltoztatni – nevettem el magam, mire Kata bólintott.