Ha nem tűnsz el [Befejezett]

6.

A június maradék napjai meglepően gyorsan peregtek le. Nem villámsebesen, de a vártnál sokkal hamarabb telt le az első Ádám nélkül töltött hét, és beléptünk a nyár második hónapjába.

Azt hittem, hogy végig fogom szenvedni a napokat, egész végig csak arra fogok gondolni, hogy pontosan mennyi idő múlva jön haza a barátom és vajon mit csinálhat éppen, de pozitív csalódás ért, elviselhető volt a helyzet. Elviselhető, de korántsem jó, a távkapcsolat hivatalosan is a világ legrosszabb dolga, de voltak személyek, akik jelentősen megkönnyítették, hogy az Ádám és köztem lévő távolság ne tűnjön annyira nagynak.

Először is természetesen maga Ádám. Mindig az a negyed órácska – kivételes esetben húsz perc – volt a napom fénypontja, amikor beszélni tudtunk egymással. Nem volt szívem több időt kérni tőle, így is tisztán hallatszott, hogy a nagy rohanás közepette csak pár percre tudott leülni, meg aztán nem akartam, hogy miattam lemaradjon valamiről. Nagyon jól érezte magát Amerikában, a szinte állandó focizás, a tehetségére irányuló rivaldafény és siker pont neki való dolgok voltak, és mivel ő boldog volt, én is örültem neki. Igaz, a szívem kicsit fájt, hogy nem lehettem ott vele, és a féltékeny kérdések sem hagytak nyugodni, miszerint barátkozik–e ott más lányokkal, de erős voltam és minden negatívumot félretettem, nem akartam elrontani a kedvét.

A másik, akinek köszönettel tartoztam a figyelmem elvonásáért, a nővérem volt. Először hiába húztam minden alkalommal a szám, még kétszer elrángatott magával vásárolni, egyszer moziba, egyébként pedig otthon beszélt lyukat a hasamba, és örökösen kattogtatta a fényképezőgépét. (Állítása szerint kivételesen jó fotómodell vagyok.) Igaz, néha az agyamra ment, és egész álló nap csipkelődtünk, de a figyelmemet remekül elvonta, és be is pótoltuk az időt, amit az egyetem miatt év közben külön töltöttünk.

A harmadik személy pedig természetesen Patrik volt. Kivétel nélkül minden nap beszéltem vele Messengeren, volt, hogy komolyabb témákról, de rengetegszer meg is nevettetett, szóval nagyon jó hatással volt rám. A tornacsarnoki találkozónk óta még egyszer összefutottunk, ezúttal alkalmasabb helyszínt választottunk, és a cukrászdában folytattuk a megkezdett beszélgetéseket. Nem mondom, hogy nem vitatkoztunk, szólalkoztunk össze vagy hőbörögtünk egymás véleményén, de így volt élvezhető az egész. Patrik végtelenül jóindulatú volt, félénk és halkszavú, de közben ki tudott állni az elveiért, szerény, de egy csomó mindenben tehetséges, őszinte, ami néha jó volt, néha rossz, szóval mindig volt egy újabb tulajdonsága, amivel meg tudott lepni. Ő egyáltalán nem az a fajta személyiség volt, akit olyan könnyen ki tudtam volna ismerni, összetett volt, és – amennyire addig sikerült megismernem – mindegyik oldala értékes.

Kitartóan vadásztunk a csodákra is, újabb egyet éltem át, és egy másiknak voltam szemtanúja. Előbbinél éppen kiértünk a cukrászdából, amikor egy nyári felhőszakadás úgy döntött, hogy éppen most szeretne ránk szakadni. Rosszkedvűen megjegyeztem, hogy az esőtől a hajam be fog göndörödni, mire Patrik legnagyobb megdöbbenésemre nem leszólt ezért, hanem rám nézett, és ezt mondta: „Akkor muszáj lesz futnunk." Egyből elnevettem magam, és addig komolyan sem vettem a szavait, amíg meg nem ragadta a kezem és maga után húzva rohanni nem kezdett, mint egy bekattant óvodás. Annyira nevettem, hogy már fájt az oldalam, és bár így is bőrig ázva értem haza, gazdagabb lettem egy igazán értékes pillanattal. A másik csodának csak véletlenül voltunk szemtanúi, éppen a cukrászdában ültünk, a mellettünk lévő asztalnál pedig egy látványosan összetört lány foglalt helyet, amikor konkrétan berontott az ajtón egy fiú, és érzelmektől túlcsordulva lépett oda a lányhoz, akivel mint kiderült, nemrég egy párt alkottak. Olyan szerelmi vallomást nyomott le a csajnak, hogy Patrikkal csak pislogtunk, szó volt ott meggondolatlanságról, hibázásról, összetört szívről, változatlan érzésekről, igazszerelemről és bocsánatkérésről. Kis híján nekem is a könnyeim folytak, így nem csoda, hogy a lány totál elérzékenyült, és megbocsátott a srácnak. Nagyon szép pillanat volt, olyan, amikor az ember hinni tud a második esélyben, az újrakezdésben, és abban is, hogy az első szerelmünk az utolsó is tud maradni.