Lókötők és hazugok (beleolvasó)

4. fejezet

  Johannának aznap este nyugtalan volt az álma.
  Eredendően nem is akart volna elaludni, de az egész napos koplalás, szomjúság, na meg a karja egyre erősebb sajgása minden erejét elszívták. A zsiványok még nagyban dajdajoztak a tűz körül, mikor neki már nehezülni kezdett a szemhéja. Egy ideig még küzdött ellene, s ez eleinte nem is volt nehéz, mert minden neszre, zörrenésre ijedten rezzent össze, de aztán elcsigázott agya egyszer csak feladta, ő pedig lázas álomba zuhant.
  Néhány órával később aztán arra eszmélt, hogy egy kezet érez a vállán – valóságos kéz az ő valóságos vállán.
  Erre riadt fel.
  Kinyitotta a szemét, de a vaksötétben csak egy lassan mozgó, sötét alakot látott maga előtt.
  – Ne ijedj meg – suttogta az alak, majd Johanna érezte, hogy az a szájához tart valamit. Kulacs lehetett – többet nem tudott megállapítani, mert amint megérezte rajta a nedvességet, mohón rátapasztotta ajkát. Érezte, hogy Timar megdönti neki a kulacsot, de alig nyelt két hatalmas, finom kortyot, az eltűnt előle.
  – Lassan! – sziszegte a fiú. – Még az kell nekem, hogy elkezdjé' itt krahácsolni, azt' felverj mindenkit – mondta, majd visszanyújtotta neki a kulacsot. Johanna igyekezett türtőztetni magát, de torka olyan reflexszerűen szívott-nyelt, hogy csak annyit tehetett, hogy próbál nem megfulladni. Úgy érezte, soha nem kóstolt még ehhez hasonló isteni, édes ízű vizet, bár valószínűleg sokkal inkább csak valami állott pocsolyából merített lötty lehetett.
Az egész kulacsot kiitta, majd ruhasuhogást hallott, és a másik ismét elé tartott valamit.
  – Kenyér. Kicsit száraz, de... – Timar nem tudta folytatni, mert ő olyan vadul zárta fogait a kenyér köré, hogy még közben az ujjába is sikerült beleharapnia. A fiú, úgy tűnt, nem haragszik érte, mert egy halk nevetés csusszant elő torkából.
A kenyérdarab nem tartott soká. Johanna néhány másodperc alatt behabzsolta, és amikor elfogyott, szomorúan vette tudomásul, hogy talán csak még éhesebb lett tőle. Fejét oldalra fordítva próbálta megtörölni száját a vállában, de nem volt benne biztos, hogy sikerül neki. Ekkor tudatosult benne, hogy valami birkabőr van rá borítva, ám hogy azt ki és mikor tette rá, arról fogalma sem volt. Álmos agyában mindenesetre valami hálaféle gomolygott elő, mert a bőr nélkül bizony igencsak fázott volna.
Néhány másodpercig mozdulatlanul hallgattak, majd Johanna hallotta, hogy Timar feláll. Körülöttük a nádsusogáson kívül mást nemigen lehetett hallani. A sovány hold nem adott sok fényt – ha mellette a csillagok nem pislognak szerényen, igazán vaksötét lett volna.
  – Nincs több – közölte Timar halkan a nyilvánvalót.
  – Nagyon köszönöm – bukott ki Johannából rebegő-őszintén, majd érezte, hogy megnedvesedik a szeme. Néhány korty vízzel és pár falat kenyérrel máris kicsit elviselhetőbbnek tetszett ez a nyomorúság. Ezzel már kihúzza reggelig – már ha akkortól csakugyan kaphat inni és enni.
  – Nem kellett vóna haramiákkal feleselni. Balga – morogta vissza Timar, mire ő elpirult a sötétben.
  A fiú még egy pillanatig némán ácsorgott, majd megindult a sziget belseje felé.
  – Várj! – suttogta utána Johanna, és hallotta, hogy a felemás lépés megtorpan. – Kik fognak értem jönni... és mikor?
  Vízszag, susogás, loccsanások. Timar csak néhány másodperc múlva felelt.
  – Ha jó' tudom, hónap vagy hónapután. Valami gróf.
  – Igen? – nógatta Johanna feszült suttogással.
  – Mást én se tudok.
  Johanna szeme megrebbent, de ezt a másik úgysem láthatta.
  – Köszönöm – sóhajtotta ismét. – Engem Johannának hívnak.
  Timar halk zörgéssel távolodni kezdett.
  – Ezt a kapitánynak kellett vóna mondani reggel – állapította meg gúnyosan, majd eltűnt a sötétben.

  ***

  Felkelt a nap, a nádas hangjai pedig felerősödtek, Johannát azonban mindez hidegen hagyta. Illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy a sok dolog közül ezek zavarták a legkevésbé.
Karjai ekkorra már csak két, tompán sajgó húsdarab voltak a háta mögött, melyekből a fájdalmon kívül semmit nem érzett. Teste többi részét hasonlóan kellemetlen érzetek uralták. Az arca lüktetett, a nyaka merev görcsben állt, a torka kapart, a háta szét akart szakadni, a gyomra helyén pedig tátongó mélység volt. A fenekét egyáltalán nem érezte, ellenben a lábai viszonylag jól voltak. Hát ez volt a lajstrom.
  Hirtelen lépteket hallott, bicegő Timar-lépteket, neki pedig kissé gyorsabban kezdett verni a szíve. Szerette volna kinyitni a szemét, de szemhéja egyelőre túl nehéznek bizonyult.
A másik letérdelhetett hozzá, legalábbis a halk roppanás erre utalt. Ruhasurrogást hallott, a következő pillanatban pedig érezte, hogy az arcára hűs frissesség borul. Feljebb emelte a fejét, hogy Timar könnyebben át tudja törölni arcát a nedves ruhával.
  A fiú mozdulatai ügyetlenek voltak, de ő nem is lehetett volna hálásabb értük. Haját kiseperte az arcából, és a válla mögé tette, majd elkezdte megtörölgetni homlokát... orcáit... orrát... száját és állát.
  Hirtelen lépéseket hallott meg maguk mögött, a következő pillanatban pedig a fiú már sehol sem volt.