Ha nem tűnsz el [Befejezett]

7.

Amikor a tornacsarnok előtt ácsorogva megpillantottam Patrik rohanó alakját, minden rossz ellenére felmelegedett kicsit a szívem.

Talán az volt életem legrosszabb napja. Ádám lepattintása csak a kegyelemdöfés volt, igazából a Dalmától kapott pofon fájt kegyetlenül. Tudtam, hogy pasi témában mindig is kénye kedve szerint, és meggondolatlanul hozta a döntéseit, de azt nem gondoltam volna, hogy erre is képes lesz, nem gondoltam volna, hogy rajtam is átgázolna, nem gondoltam volna, hogy semmit sem jelentett számára a barátságunk.

Nem akartam megijeszteni Patrikot azzal, hogy zokogva fogadom, így letöröltem a könnyeimet és megpróbáltam lecsillapodni, de a levegő kapkodását még így sem tudtam abbahagyni.

– Dóri... Jó ég, Dóri, mi a franc történt? – ért oda hozzám, hiába fojtottam vissza a sírást, elkerekedett szemeiből arra tudta következtetni, hogy nem nézhetek ki túl fényesen. És ahogy megláttam azt az őszinte aggódást a tekintetében, és eszembe jutott, hogy miattam képes volt öt perc alatt odarohanni a csarnokhoz, a könnyek újból elfutották a szemem. Egyrészt a hála miatt, másrészt rádöbbentem, hogy Patrikot abban a pillanatban jobban érdekelte, hogy mi van velem, mint a barátomat, meg a legjobb barátnőmet. Görcsösen megráztam a fejem, képtelen voltam megszólalni a torkomat szorító gombóctól, és ahogy Patrik gyengéden megsimította a karomat, nem bírtam tovább, újból elsírtam magam. – Hé, na, semmi baj – próbált vigasztalni zavartan, látszólag fogalma sem volt, mit kell kezdeni egy bőgő lánnyal. – Istenem, gyere ide – húzott magához esetlenül, én pedig belékapaszkodtam, kétségbeesetten öleltem, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a világon. Percekig csak zokogtam, miközben ő némán simogatta a hátamat. Mikor sikerült megnyugodnom, és a levegőt is viszonylag normálisan tudtam venni, nagyot sóhajtva léptem hátra és felnéztem Patrik arcába.

– Nagyon sajnálom – mondtam ki a lényeget totális orrhangon. – Bocsánat, hogy elrángattalak otthonról, meg hogy megijesztettelek. De nem is tudod, mennyit segítettél azzal, hogy eljöttél, jólesett, hogy van még valaki, akit tényleg érdekel, mi van velem... – sütöttem le a szemem.

– Oké, ezt majd fejtsd ki bővebben is, kérlek – szakított félbe Patrik, megelőzve, hogy újból szétessek. – De most inkább menjünk be a csarnokba, szó szerint remegsz – mért végig aggódva. A sírás miatt fel sem tűnt, hogy a hidegtől is remegek, a továbbra is csöpörgő eső eléggé lehűtötte a hőmérsékletet.

– Nyitva van még ilyenkor? – intettem a tornacsarnok felé.

– Biztosan nyitva van, ilyenkor takarítanak az edzések után, csak valószínűleg nem szabadna bemennünk. De talán ha beszaladunk az egyik öltözőbe, nem vesznek észre – tűnődött Patrik, mire erőtlenül elmosolyodtam.

– Hű, te szoktál illegálban járni?

– Ha fontos dologról van szó...

– Én fontos dolog vagyok? – nevettem el magam.

– Mindenképpen – bólintott Patrik mosolyogva, és bár félig viccből mondta, ez azért jólesett.

Miután beléptünk az épületbe, Patrik végigvezetett a folyosón, de még a csarnok előtt elfordultunk jobbra, felmentünk a lépcsőn, és beiszkoltunk egy fiúöltözőbe.

Patrik ledobta magát az egyik ajtó melletti padra, én pedig vele szembe, majd ahogy elhelyezkedtünk, kissé félve nézett rám.

– Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte bizonytalanul, valószínűleg nem akart még egyszer megríkatni azzal, hogy fel kelljen idéznem neki az eseményeket.

– Persze – sóhajtottam. – Szóval ma délután találkoztam a legjobb barátnőmmel... Mármint a személlyel, akiről egészen idáig azt hittem, hogy legjobb barátom – pontosítottam keserűen. – Szóval találkoztam Dalmával. Biztosan emlékszel rá.