Bevezető

607 24 3
                                    

Bevezető

George Wilson a megszokott, kellemetlen szagra ébredt. A rothadásnak indult falburkolat, a mögötte tenyésző penész és az olcsó mosószappan szagára.

Otthon volt.

Kinyitotta a szemét, és tekintete előbb végig söpört az ismerős vázán, az ablakkönyöklőn, a sötétítő függöny kávébarna rojtján, hogy megállapodjon a nehézkes szekrényen. Sehol egy kis kellem, egy csipetnyi báj, élénk színfolt, melytől jó kedvre derülne a szemlélő. George jobbnak látta a szűk üvegablakon át a nyári ég kékjébe feledkezni.

Kamaszkorát itt, ebben a szobában töltötte, és nem fűzték kellemes emlékek hozzá. Nagybátyja szerint a fűtetlen hálószoba nem csupán a testet edzi acélosra, hanem a lelket is. George gyerekkorában is kételkedett az önsanyargatás üdvös voltában, felnőttként pedig határozottan ostobaságnak tartotta.

Ruhasuhogás és szapora lépések nesze szűrődött be hozzá a folyosóról. Nicol lesz az, gondolta.

A belépő lány letette az asztalra a tálcát, ijedten a megbillenő bögre után kapott, majd a századosra nézett.

– Mr. Wilson! Bocsásson meg, hogy zavarom. Apám egy régi barátja szeretne beszélni önnel – mondta tisztelettudóan.

George-ot mulattatta a Mr. Wilson megszólítás. Nicol nyolc évvel fiatalabb volt ugyan nála, de gyerekkorukat testvérként töltötték ebben a házban. A lány az első néhány évet leszámítva, amikor még beszélni is alig tudott, magázta az idősebb fiút. Mikor jegyességük megpecsételődött, és apjuk óhajának megfelelően gyűrűt és tiltásának dacára röpke csókot is váltottak, George kérte Nicolt, szólítsa a keresztnevén. Hiába, a lány ragaszkodott az illedelmes magázódáshoz.

– Igyekeztem lebeszélni az urat a látogatásról. Tántoríthatatlan. Leült a nappaliban, és vár önre – mentegetőzött a lány.

– Ki az? – kérdezte George, noha a röpke jellemzésből is sejtette, ki a tántoríthatatlan látogató, aki nevelő apja régi barátjaként mutatkozik be ugyan, mégis annak távollétében érkezik, és George-dzsal akar beszélni.

– Mr. Stewart. Ha jól emlékszem, ezt a nevet mondta. James Stewart. Lejön hozzá ön, Mr. Wilson, vagy kísérjem inkább az urat fel?

– Lemegyek – határozott George, és hozzákezdett a felkelés műveletéhez. Vagyis kitakarózott. A mozdulattól, hogy jobb kezével félrehajtotta a takarót, és felkönyökölt, el is fogyott minden ereje.

– Segítek – ajánlkozott Nicol.

Lehajolt a férfihez, jobbjával átölelte a vállát, és segítette felülni, baljával pedig a lábát igazította az ágy szélére.

George, immár ülő helyzetben, nem engedte el a lányt, hanem maga mellett tartotta. Nicol tizenhét múlt a tavasszal, de idősebbnek látszott. A fodros gallérból kikandikáló gömbölyű nyaka, pirospozsgás arca és telt ajka felkeltette George vágyakozását. Átölelte a lány derekát, belecsókolt a nyaka hajlatába.

Nicolt csiklandozta George szája, ezért távolabb húzódott, és az ajkát nyújtotta. George elfogadta a felkínált lehetőséget, de hamarosan kifulladt a csókban.

– Majd folytatjuk. Rövidesen – mentegetőzött enyhén lihegve. Máris szédült, és megszaladt a szíve.

– Amikor csak akarja, Mr. Wilson – felelt a lány, és felállt az ágy széléről.

Megkereste a férfi köpenyét, a papucsát, segített előbb felöltöznie, majd leereszkednie a lépcsőn.

Barnába öltözött, jellegtelen külsejű férfi üldögélt a Wilson család földszinti nappalijában. Inkább köpcös, mint nyúlánk, enyhén kopaszodó és középkorú. Mozdulatlanul ült, és a tüzet nézte a kandallóban.

Méltatlan szerelem (Krilov család II.)Where stories live. Discover now