Ha nem tűnsz el [Befejezett]

8.

– Most komolyan be fogunk szökni egy iskolába? – értelmeztem a helyzetet, amikor megálltunk Patrik sulijának kapuja előtt. Nem tartottam magam jókislánynak, de ez az ötlet azért megdöbbentett, főleg úgy, hogy Patriktól származott.

– Csak a kapu van zárva – mentegetőzött. – Az épületbe simán besétálhatunk, a hátsó ajtót sosem zárják be, és a zeneterem is éjjel-nappal nyitva áll. Tudod, ott semmi nincsen veszélyben, az emberek általában nem szoktak zongorát lopkodni – tette hozzá komolyan, mire ösztönösen elnevettem magam. A helyzet kissé abszurd volt, a teljes sötétségben álltunk egy iskola előtt, éppen készültünk átmászni a kapuján, hogy bejuthassunk egy zeneterembe, és zongorázhassunk egy kicsit éjnek évadján.

– Hát jó – vontam vállat. Az eső már elállt, de a levegő továbbra is hűlt, és mindkettőnkön csak egy pulcsi volt, így annál inkább szerettem volna épületen belül tudni magam.

Patrik ment előre, a kapu kilincsére lépve könnyedén átemelte a lábát a másik oldalra, és már ugrott is le a földre. Én bénáztam egy kicsit, rövid lábaimnak hála nekem nem volt ilyen egyszerű ez a feladat, de Patrik segítségével végül én is földet értem a suli területén.

– Köszi – biccentettem neki, mire csak elmosolyodott. Szemforgatva vettem tudomásul, hogy mint mindenki mást, őt is szórakozatja a magasságom. Illetve az alacsonyságom, vagy mi.

A suli nem volt nagy – jóval kisebb, mint amibe én jártam –, alig fél perc volt, amíg megkerültük az épületet, és bementünk a másik oldalon lévő ajtón. Szerencsére nyitva volt, ahogy Patrik mondta. Az aulába lépve körülvett minket az a tipikus „iskolaszag", és hatalmába kerített az érzés, hogy már tanévkezdés van. Patriknak valószínűleg hasonló gondolatai lehettek, mert egyszerre fintorodtunk el. Végigvezetett egy földszinti folyosón, majd a legvégén lévő teremnél megállt és belökte az ajtót, ami nyikorogva kitárult.

– Mondtam, innen soha senki nem akar lopni – engedett előre. – Maximum én, ugyanis a négy gimis évemet konkrétan ebben a teremben éltem le.

Döbbenten néztem körbe a teremben, erre azért nem számítottam. Nem arra kell gondolni, hogy a helyiség minden négyzetcentijén hangszerek sorakoztak, éppen ellenkezőleg. A zeneteremben egyetlen zongora árválkodott az ablak mellett, aminek egy csomó kotta hevert a tetején.

– Hű... – nyögtem ki nagy nehezen. – Hát ez...

– Nem erre számítottál, mi? – fürkészte az arcomat visszafojtott mosollyal, mire megráztam a fejem.

– Hát, akkor nem lehetett túl sok izgalom abban a négy évben – utaltam rá, hogy a helyiségben egyetlen zongora állt, egyébként pedig kongott az ürességtől. Patrik szemében egy pillanatra megbántottság villant, de mielőtt magyarázkodni kezdtem volna, megszólalt:

– Egy olyan lánynak, mint te, talán így tűnhet. De hiába csak egyetlen dolog van ebben a helyiségben, az az egyetlen dolog sok mindent jelent nekem.

Egy olyan lánynak, mint te. Na tessék. Adtam egy pofont, kaptam egyet. Erre nem igazán tudtam mit mondani, így pár másodpercig csend volt köztünk, amit szokatlan módon aztán Patrik tört meg: – Igazából csak miattam hívják zeneteremnek. Senki sem járt ide, egyedül én, de én aztán rendesen. Kilencedikben olyan lelkes voltam, hogy ha vége volt egy órámnak, rohantam ide zongorázni, és abba sem hagytam, amíg be nem csengettek.

– Aztán megfáradt gimnazista lettél és odalett a lelkesedés? – próbáltam kitalálni a történet folytatását.

– Dehogyis. A zongorázásra nem lehet ráunni – mosolyodott el, a tekintete vágyakozva tapadt a hangszerre. – Utána is nagyon szerettem, de nyilván nem volt annyi időm, és így az utolsó két évben már csak a napom végén tudtam játszani.