Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

1. FEJEZET: Ítélkező emberiség

   A metró már olyannyira megtelt, hogy csak mellettem maradt hely. Közvetlenül egy ajtó melletti széken kaptam magamnak helyet. Már tíz órája úton voltam és már csak negyed órát kellett utaznom. Az emberek szinte már egymást taposták. Minden egyes megállónál egyre csak többen lettek; mintha mindenki azon lenne, hogy erre az egy metróra  felférkőzzön a reggeli őrületben. A levegő egyre jobban elfogyott, a metró egyik végéből meg már nem láttam el a másikba a nagy embertömeg sűrűségétől. Mindenki jobbnak látta, hogy ácsorogjon és minden egyes sebesség változáskor kibillenjen az egyensúlyból, mintsem leüljön mellém, kicsivel nagyobb teret biztosítva az egyre csak gyarapodó sokaságnak. Kissé úgy éreztem magam mint egy leprás akihez nem mernek közel menni a emberek, nehogy elkapják a halált okozó sok szenvedéssel járó kórságot. De legalább jól tudtam szórakozni azon, amint egymásnak estek kínosabbnál kínosabb szituációba keveredve és közvetlenül utána, hevesen kérték a bocsánatot. Egy hölgy az ölömbe esett egy húzósabb megállás következtével. Készségesen felsegítettem, de a torkában akadt a szó amint rám nézett és mintha magát a halált pillantotta volna meg, felugrott és amilyen gyorsan csak lehetett elvegyült az emberek között."Valami lenne az arcomon?"-vetettem fel magamban a kérdést, az arcomat tapogatva, miközben az egyre messzebb haladó nőt figyeltem; majd szemügyre vettem a körülöttem lévő üres félkört is, melyet kihagytak az emberek. Máskor nem igazán foglalkoztam volna ezzel de most, hogy nagy szerencsétlenségemre sikerült otthon hagynom a fülhallgatómat, így alkalmam nyílt arra, hogy jobban szemügyre vegyem a környezetemet. Rettenetesen untam magam. Akkor jöttem rá, hogy soha nem volt részem igazán a metrózásban a zenének hála. Elgondolkoztatott a dolog. Most vettem igazán tudomásul, hogy sok embernek mennyire nem vagyok szimpatikus. Sokan összesúgtak, főleg az idősebbek. Igazából lehet, hogy azért mert nem engedtem nekik át a helyem. Talán jobban tettem volna ha felállok és valakinek átengedem az ülőhelyem, de nem akartam senkire sem a hányingert hozni a közeledésemmel. Nehogy aztán valakit miattam vigyen el a mentő, mert véletlenül hozzá ért a vállam az övéhez. Amúgyis. Már csak tíz perc és le is szállok, itt hagyva ezeket megnyugodni. Lehet, hogy kissé túlzok, mert nem minden ember ilyen. De sokak magatartásában vagy csak a puszta tekintetében látszik az irántam érzett undoruk. Valakik lazák; oda jönnek, lepacsiznak, metalvillát mutatnak. De csak kis részük. Mások sátánista, nyomorék rocker meg egyéb ezekhez hasonlatos jelzőkkel illetnek meg, de csak halkan egymás között. Nem merik a szemembe mondani. Ahhoz nincs elég nagy arcuk. Lenéző, szőrnyülködő, sokszor agresszív szempárokkal találom szembe magam. Van aki úgy tesz mintha észre sem venne, vagy normálisan elhalad mellettem mint más embertársai előtt. Talán belőlük van a legtöbb.
   Most is, mint általános metrón töltött időm alatt, sőt úgy általában az emberek közöt töltött időm alatt szembe kerültem jópár olyannal akik a halálomat kívánták. De most se érdekelt igazán az emberek "alfajainak" ezen elfajzott része . Jobbnak láttam kibámulni az ablakon és nézni a sötétséget, a tetteimen gondolkozva, mintsem ezekkel a szűk látókörű emberekkel foglalkozni akik semmit sem tudnak rólam, és erről a "kultúráról". Én választottam ezt az utat, így el kell viselnem a velejáró következményeket. Nem bántottak már az emberek gesztusai. Talán betegesen hangzik, de néha kifejezetten élveztem a megvető tekinteteket amiket kinézetemmel kiváltottam.
   Merengésemből egy kisgyerek zökkentett ki, aki fülig érő mosollyal állt velem szemben. Vissza mosolyogtam és biccentettem, bár kicsit tartózkodtam a kis sráctól. Kantáros nadrágot és piros pólót viselt, amin valamilyen autók voltak. Szőke haja majdnem a szeméig belógott. Zöld szemeivel ártatlanul, egyben csodálkozva bámult, majd fogta magát és leült mellém. Meglepett, hogy ilyen barátságos. Az általános reakció amit a gyerekekből kiváltok, az inkább ijedtség és félelem. De ő valahogy a szöges ellentétét mutatta mindezeknek. Arra is bátorságot vett, hogy hozzám szóljon.
-Szia. Tetszik a láncod.- mondta az oldalláncomra bökve, és édesen felnevetett.
-Köszi.- mondtam a lehető legbarátságosabb hangnemben, mivel más nem jutott eszembe. Nem igazán értettem a gyerekekhez. Kissé zavarba jöttem; nem tudtam, hogy hogyan is kezeljem a nálam nem megszokott helyzetet. Miközben a gyereket vizslattam, magam sem tudom, hogy hogy jött rám ez a hirtelen törődhetnék, de átvillant az agyamon az a gondolat, hogy a kisfiú még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül metrózzon. Nagyjából öt éves lehetett. Nem láttam senkit aki úgy nézett volna ki, hogy vele van. Vaciláltam, mielőtt megkérdeztem, hogy hol az anyukája. Nem akartam megijeszteni, de végül mégis rákérdeztem; nem akartam hogy esetlegesen baja essen.
-Hol van az anyukád?- kérdeztem és közbe reménykedtem, hogy jól fogalmaztam meg a kérdést. Aztán miközben a válaszra vártam, körül néztem és láttam, hogy többen is ugrásra készen állnak, mintha megkellene védeniük tőlem. Észre vettem ahogy egy öreg asszony keze rászorul a botjára. Egy pillanatra megijedtem és attól tartottam, hogy fejbe ver vele. De aztán vissza fordítottam a figyelmemet a srácra. Lesz ami lesz, engem nem érdekel különösebben. Volt már részem több incidensben is; még egy újabbtól sem fog össze omlani körülöttem a világ. Legalábbis mégjobban.
-Anyu? Ő itt van velem a metrón. Megyünk nekem játék autót venni.-válaszolt végül a korához illő kissé meg nehézkes akcentussal.
-Igazán? És ki az anyukád?-kérdeztem rá.-Megtudod nekem mutatni?
A gyerek körül nézett, és láttam hogy megijedt mikor nem látta az anyukáját. Kis szemei lassan megteltek könnyel és egy csepp végig is gurult az arcán. Rátettem a vállára a kezemet és közöltem vele, hogy megkeressük az édesanyját, efelől ne aggódjon. Rám nézett és láttam, hogy megnyugszik valamennyire. Közbe rápillantottam az órámra és realizáltam, hogy valószínűleg lekésem az első órát, ez a kis reggeli "kaland" során, de reménykedtem, hogy majd megértenek.
   Bemondták a következő megállót ami az "én" megállóm volt. Lassan felálltam a helyemről, miközben megkérdeztem a fiút, hogy mi is a neve.
-Georgie.-mondta. "Pont mint az Az-ban."- Nevettem magamban.
-Az én nevem Hektor.-mutatkoztam be én is, majd folytattam:
-Akkor Georgie, megyünk és megkeressük az anyukádat. Jó?-feleltem és felé nyújtottam a kezemet, de ő az oldalláncomba csimpaszkodott bele. Fülig érő mosollyal rám nézett és elkezdett ugrálni. Akaratom ellenére is elmosolyodtam. Oda vezettem a "kijárathoz", majd a metró lassan megállt és végül kinyíltak az ajtók. Épp léptem volna ki, amikor valaki megfogta a karomat és eléggé határozottan vissza rántott a járműre. Hátra néztem és láttam, hogy egy öregasszony áll mögöttem. Olyan törékenynek nézett ki, hogy nem is hittem el, hogy ő húzott vissza. Legalább két fejjel voltam magasabb nála, mégis lenézően tekintet rám. Magabiztossága kissé elbizonytalanított. Sminkkel próbálta eltakarni az öregsége jeleit, de nem igazán járt sikerrel. Megpróbálta fiatalabbnak feltüntetni magát. Szemét kék szemhéj púderrel emelte ki, szájára tűzpiros rúzst kent. Ősz haját felül kontyban hordta. Vörös földig érő kabátot viselt, nyakára világoszöld selyem sálat kötött. Körülötte folytogatóan erős parfüm illat terjengett, már ha lehetett azt illatnak nevezni.
Éreztem, hogy belém fog kötni, mivel már máskor is volt vele egy kisebb incidensem konkrétan a semmiért. "Hát, szegény idős már... nincs egyéb dolga." -megpróbáltam így felfogni az egészet és ráhagyni a dolgot.
Nem vagyok agresszív, nem is akarok soha balhézni vagy verekedni. Amondó vagyok, hogy inkább meg kell normálisan beszélni a dolgokat erőszakosság nélkül. De tudtam, hogy ez a nő nem fog velem normálisan elbeszélgetni. Igazam is volt. Félre seperte a szeméből őszülő haját, majd számomra nagyon idegesítő rikácsoló hangján bele kezdett.
-Fiatalúr! Maga nem viszi ezt a kisfiút sehova! Nem hagyom, hogy egy ilyen veszélyes alakkal lófráljon mint maga!- kötekedett és csontos kezével elhúzta tőlem Georgiet. "A történelem megismétli önmagát...".- gondoltam a szemeimet forgatva.
Épp vette volna a levegőt, hogy belekezdjen egy új mondatba, de gyorsabb voltam nála és hamarabb belekezdtem a mondandómba:
-Hölgyem, kérem szépen, ezt nyugodtan, semmi kiabálas, semmi agresszivitás és rossz akarat nélkül meg lehet beszélni. Kérem szépen. Csak a fiú miatt. Meg van ijedve. Nem látja?-igyekeztem minél válogatottabban beszélni.
-Maga nekem ne parancsolgasson! És ne hivatkozzon erre a szegény kisfiúra! Hogy is képes ilyen hangnemben beszélni egy idősebbel?-kérdezte miközben a kezével mutogatott, így próbálva nyomatékosítani a mondanivalóját.
-Micsoda pofátlan egy alak!
Emberek segítsenek! Bántani akar engem meg a gyermeket!-kiáltotta végül.

-Asszonyom. Kérem. Nyugodjon meg. Én semmi rosszat nem akarok. Csupán a kisfiú édesanyját szeretném megkeresni...
-Persze. Higgyük is ezt el neked. Köcsög rocker.-kezdett bele egy negyven év körüli öltönyös férfi. "Metalhead vagyok maga paraszt idióta... Köcsög nélkül, mellesleg!" -gondoltam és kissé nehezemre esett megállni, hogy ne verjem ki a fogait. "Ezt nem teheted... nem rád vall. Ne légy olyan mint ő...!"-próbáltam nyugtatni magam mert rövides időn belül sikerült kegyetlenül felidegesíteniük.
-Tudjuk, hogy csak drogozni meg cigizni tudsz! Most is itt kevered a szart ahelyett, hogy az iskolában tanulnál!
-Ez nem is igaz!-vágott közbe a kisfiú- Ő a barátom! Hektor nem akar engem bántani! Soha nem is fog!-próbált védeni.
Meglepett a gyerek viselkedése. Véleményem szerint több esze volt mint az egész metrón ülő embernek együtt véve.
Az asszony befogta a fiú száját majd rám üvöltött:
-Takarodj el innen! Elhülyíti a gyerekeket! Ez egy rossz ember!
Nem is próbáltam már magyarázkodni. Ezt már elvesztettem. Attól tartottam leginkább, hogy bajom esik így jobbnak láttam odébb állni, mivel ha esetleg egy rendőr is belekeveredne ebbe az egészbe biztos, hogy nem engem pártolna és nem jönnék ki nyertesen az ügyből. Georgiért nem aggódtam igazán. Tudtam, hogy a nő csak megvédeni akarja, bár tőlem ebben az esetben fölöslegesen. Biztos voltam benne, hogy visszajuttatja az édesanyjának anélkül, hogy bármi baja esne.
   Kiszáltam a metróból. Legszívesebben lefejeltem volna a férfit és az öreg nőt is. Utálok alul maradni. De jobb volt ez így. Georgie ígyis jó kezekben volt. Az öltönyös férfi ezek után még utánam szólt:
-Húzz el te semmirekellő gyerekrabló féreg! Nehogy meglássalak mégegyszer! Örülj, hogy nem hívtam rád a rendőrséget! Pusztulnál a fajtáddal együtt! Te pedofil drogos állat!-mondta és "úriember" módjára a földre köpött.