Ha nem tűnsz el [Befejezett]

9.

– Juhász Dóra! – harsant mögöttem a nővérem hangja, amikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. A gondolataim nagyon messze, egy bizonyos dal, egy bizonyos fiú körül jártak, így összerezzentem a nevem hallatán, és félve fordultam szembe Katával. Nem volt jó kedvében, és tudtam, a nővérem elég veszedelmes tud lenni, ha nincs jó kedvében. – Mi a... – harapta el a mondatát, amikor az arcomra tévedt a tekintete.

– Mi van? – néztem rá megütközve, fogalmam sem volt, mi döbbentette meg ennyire rajtam.

– Mi történt? – fürkészett aggódva, és ekkor rájöttem, hogy mi is lehet a baj. A Patrikkal való találkozásom elfeledtetett velem minden mást, többek között azt is, hogy egyáltalán miért hívtam, azt is, amit Dalmától megtudtam a plázában, még az Ádámmal való telefonbeszélgetésemet is. Pedig ezeknek következménye ott virított az arcomon, méghozzá a sírástól lefolyt és elkenődött smink formájában.

– Ja, ez semmiség – legyintettem, miközben megtöröltem a szemem. Az ujjaim kissé feketék lettek, de nem vettem róla tudomást.

– Oké, ha semmiség, akkor ráér azután is foglalkozni vele, hogy leszedtem a fejed – tért vissza a szigorú testvér szerephez, ami igazán rémisztően állt neki.

– Mégis mit vétettem?

– Hogy mit? – Szinte még végig sem mondtam a kérdést, Kata már félbe is szakított. – Királykisasszony, ha nem tűnt volna fel, tizenegy óra elmúlt! Arról volt szó, hogy elmész Dalmával plázázni, vagy csevegni, vagy franc tudja hová, de semmiképpen sem világgá! – förmedt rám. – Az SMS-emre nem válaszolsz, a telefont felvenni luxus, mondd, mégis miért vitted magaddal, ha nem lehet azon keresztül elérni?

– Le voltam némítva – védekeztem ösztönösen, de Katát nem hatotta meg, nagyon belelendült a szent beszédbe.

– Szerinted ez indok? Hazajöttem, arra számítottam, hogy a szobádban fogsz fetrengeni, miközben felváltva bámulod a Riverdale-t, meg Ádám szexi profilképét, ehelyett nem voltál sehol, nem jelezted sehogy, hogy hol vagy és a telefont nem vetted fel. Veled ellentétben én szóltam apunak, hogy lelépek egy időre, így ő nyugodtan feküdt le aludni, nem akartam felébreszteni azzal, hogy a kisebbik lánya eltűnt, mint a kámfor, így viszont majd' megőrültem az idegességtől. Basszus, Dóri, azt hittem, elraboltak! – méltatlankodott, és bár elismertem, hogy az aggodalma minimális szinten jogos volt, nem voltam képes visszafojtani a nevetésem.

– Kata, te őrült vagy – ingattam a fejem vigyorogva.

– Ahj, nem igaz, hogy nem veszel komolyan. Nem is tudod, min mentem keresztül az elmúlt egy órában – sóhajtott színpadiasan, és egy lágy csuklómozdulattal letörölte a homlokáról a képzeletbeli izzadtságcseppeket. Erre még jobban röhögni kezdtem, és szerencsére már nála is megtört a jég, halvány mosollyal nézett. – Na, elég a hülyülésből. Szeretném hallani, hogy hol jártál. És legfőképpen azt, hogy ez kinek köszönhető – bökött a lesírt sminkem felé. – Megverjem? – kérdezte félig viccből, elszánt arca azonban elárulta, hogy nem csak hülyéskedik. A mi kapcsolatunk egyszerűen ilyen volt, sokat piszkáltuk egymást, azt azonban nem tűrtük, ha más piszkálja a testvérünket.

– Dehogy – csóváltam a fejem mosolyogva, és ahogy a Dalmával való találkozásra gondoltam, hirtelen ólomsúlyú fáradtság tört rám, nem éreztem magamban elég erőt arra, hogy még egyszer felidézzem a történteket, és tartottam tőle, hogy ha mégis megteszem, nem bírom majd ki újabb sírás nélkül. Meg aztán nem is szívesen dörgöltem volna Kata orra alá, hogy igaza volt. A nővérem sosem szívlelte Dalmát, és mindig mondogatta, hogy közel sem olyan jó barátom, mint azt hiszem, egyszer koppanni fogok emiatt. És végül pont úgy lett, ahogy mondta. – Azért maradtam ilyen sokáig, mert Patrikkal voltam.