A kósza vándor - Drion, a hadak útja

12. Fejezet

Vigyorogva tértem vissza a sátramhoz. Elégedett voltam mindennel! A dolgok alakulásával, az életemmel, de tényleg mindennel, úgy éreztem, senki nem fogja tudni a kedvemet szedni.

Míg ilyen jó kedéllyel vonultam a szállásom fele, észrevettem, hogy az egyik Pokol-beli pont az én sátram előtt áll, mintha éppen rám várna. Mikor odaértem felém fordult és tisztelgett.

Jó reggelt Uram!

Ugyan már, semmi uramozás, ugyanolyan katona vagyok, mint te, csak szerencsém volt! Mi a neved?

Levente, uram!

Szóval Levente! És most mondtam, hogy hagyd a fenébe az uramozást! – Nem idegesített, hanem zavart inkább az, hogy egy velem egykorú, azonos tapasztalattal rendelkező társamtól elvárjam ezt a tiszteletet. Ekkor döntöttem el, hogy tisztáznom kell mindenkivel, hogy inkább barát, mintsem tiszt vagyok a körükben.

Igen, uram! Vagyis... értettem...

Álmos. – Kezet nyújtottam neki, amelyet először nem fogadott el. Biztos furcsának találta a helyzetet. – Mond csak, milyen indokból strázsálsz itt a sátram előtt?

Á, igen! A legatus egyik hírnöke járt itt és mivel nem találta meg önt, ezért engem kért meg, hogy adjam át az üzenetet.

Milyen üzenetet?

A legatustól, hogy amint lehet, keresse fel a parancsnoki szálláson. „Változások történtek.", ezt mondta nekem a hírnök.

Rendben köszönöm, elmehetsz!

Igen is!

Nem értettem. Még is minek keresné a társaságom a legatus? Hiszen, ha a parancsnokokat is hívta volna, akkor biztos találkoztam volna visszafele jövet valakivel, aki Hannibálnak visz üzenetet. De senki ilyennel nem futottam össze. Nem tehettem mást, elindultam a legatushoz. Pontosabban indultam volna, ha nem történik valami váratlan.

A rajtaütés után rövidebb ideig elővigyázatosak voltunk. Még a saját lépéseinket is árgus szemekkel figyeltük, míg felállítottuk a táborunkat. Utána már elkezdett lankadni a figyelmünk. Kevés őrt állítottunk, akik ráadásul biztos részegen fetrengtek valahol a földön, mellőzve a feladataikat. Így csak az ágyúdörej figyelmeztetett minket arra, hogy megint megtámadtak minket, újra beleestünk az ellenség csapdájába.

A legtöbb katona már ébren volt, így a kezdeti döbbenet után hamar harcra készen, fegyverrel a kézben álltunk a parancsnoki szállás előtt, ahol vártunk valamire vagy inkább valakire. Itt mutatkozott meg, a sztratégoszunk hiánya. Álltunk és vártuk a parancsot. Ami nem érkezett.

Eközben, míg mi tanácstalanul tétlenkedtünk, az ellenségágyúi áttörték a palánkot szabad teret biztosítva a katonáik számára. „Ha nem cselekedünk azonnal mind meghalunk!" – futott át az agyamon hirtelen. Valakinek csinálnia kellett valamit, és senki sem tett semmit. Ekkor eszembe jutott „Minden megengedett..." mondata Ádámnak. Ez az emlék elég bátorságot öntött belém ahhoz, hogy otthagyva az osztagomat kilépjek a sereg elé.

Katonák! Tudom, nem vagyok a vezetőtök, így nem várom el, hogy kövessetek engem! De ha nem cselekszünk valamit, akkor mind itt veszünk el, ezen az eldugott, istenverte helyen!

Mégis mit kellene tennünk? – Kérdezte egy hang a tömegből. Jó jel volt. Mert legalább reagáltak. Ez azt jelentette, hogy elfogadják amit teszek és fel is fogják.

Az ellenség az erdő felől támad! Már átjutottak a palánkokon az első harcosaik! – Ordította egy másik hang. Zakatoltak a gondolatok a fejemben, hogy mit kellene tenni.