A kósza vándor - Drion, a hadak útja

21. Fejezet

Hamar elaludtam. Illetve álomba szenderültem, amikor hirtelen belépett az egyik őröm és jelentette, hogy a lovasok visszatértek. Így kénytelen-kelletlen el kellett hagynom az ágyam, hogy fogadhassam Ferencet. Ő maga már a sátor előtt várakozott, az őr szerint már-már vöröslő fejjel, amikor végre összeszedtem magamat.

Jöhet! Engedjék be! – Mondtam végül az őrnek.

Na végre! Egy nő hamarabb elkészül, mint te!

Elnézést! Már majdnem aludtam. Mi a helyzet?

A helyzet? Szerintem nem meglepő, de rosszabb, mint azt a drioni kémek gondolták.

Nem csak a helyzet volt szörnyű. Ahogy végignéztem rajta látszott, hogy nem volt harcmentes a felderítés. Csak remélni tudtam, hogy a poros, kicsit szakadt tiszti ruha a menekülés miatt lett ilyen, nem pedig azért, mert csatába keveredtek. Egyszerűen nem volt megengedhető az emberveszteség.

Mesélj! Mit láttatok?

Először is, az ilioniak tényleg olyan messze vannak, mint ahogy azt gondoltuk. Azonban korántsem akkora a seregük, hogy éppen-csak elegendő legyen egy ostromhoz.

Hány fős körülbelül?

Legalább 50 ezer.

Legalább 50 ezer?! Hiszen egy ekkora seregnek a mi kis legionk semmi. Egy szálka vagyunk mindössze a seggükben, amelyet nemes egyszerűséggel majd kihúznak! – Amilyen gyorsan felizgultam, olyan hamar kényszerítettem magamra a nyugalmat. – Hívjátok ide Hannibált! Semmi kifogás, sürgős! – Szóltam oda az egyik őrnek.

Mit tegyünk uram?

Eddig hajlottam arra, hogy tényleg ebből az erődből készítsünk olyan szálkát, hogy legalább a szemüket kiszúrhassuk vele. Ám így más a helyzet. – Elgondolkodtam, ahogy a térképre néztem, amely még mindig ott volt kiterítve előttem. – Hívjátok ide a tüzérek tisztjét! Az indok ugyanaz, mint Hannibálnál!

Sztratégosz! – Dobbantott egyet a csizmájával a lovasok parancsnoka. – Mit eszeltél ki?

Majd ha ideérnek a többiek! Addig kérlek, folytasd a jelentést!

Igen is! Tehát az ellenségről ennyit tudtunk meg. Illetve ami még szemet szúrt, hogy volt valami tárgy, amiről nem tudtuk meg mondani, hogy mégis mi a franc az.

Valami titkos fegyver?

Fogalmam sincs. Lehetséges. Sok katona volt a környékében, azonban a nagy része le volt fedve.

Értem. Ezt megjegyzem. Az a valami nagyon nem bíztató! Harcba keveredtetek, hogy ilyen a ruhád?

Majdnem. – Fújtam egyet. Megkönnyebbülés volt hallani, hogy nem vesztettem katonát egy felderítés miatt. – Nem mondom, ezek évről-évre egyre jobb lovasokat képeznek ki. Mikor először kellett előlük futnom, ami persze nem most volt, alig kellett meghajtanom a lovat, olyan bénák voltak. Most? Teljesen másak lettek. Mire ideértünk a többségünknek szakadt volt a ruhája, a sok gally miatt. Egy-két embernek pedig megdöglött a lova a túlhajtástól.

Tehát nem vesztettünk embert?

Szerencsére nem.

Esküszöm, ha ezt túléljük, hívő ember leszek! – Mondtam nevetve, amelyhez Ferenc is csatlakozott. Amikor befejeztük a nevetést és megittunk egy kupányi frissítőt, megérkezett Hannibál és a tüzértiszt is. Mindkettőjük fáradtnak tűnt, akárcsak amilyen én voltam mikor felkeltettek. Ám ezen kívül nem látszódott rajtuk semmi. Még Hannibálon se.