Méltatlan szerelem (Krilov család II.)

Hetedik fejezet

Néhány nappal szenteste előtt Rose meglátogatta a húgát. Gyakrabban illett volna mennie, de az ifjú pár turbékolása idegesítette.

Aznap délután azonban a felhőtlenül boldog és nyájas Emma helyett egy elkeseredett fiatalasszonyt talált a kényelmes londoni palotában. Emma kisírt szemmel gubbasztott a szobájában.

- Mi történt? - kérdezte Rose, és elfelejtette fenntartásait. Hogy jobbára untatja húga beszámolója a háztartás gondjáról és a terhesség csodás és kivételes élményéről.

Emma nem válaszolt, hanem még inkább rázendített. Hálóköntösben, fésületlenül kuporgott a karosszékben, körülötte piszkos teáscsészék, elhasznált zsebkendők hevertek. Emma ritkán adta át magát a kétségbeesésnek. Abból, hogy reggel óta fel sem öltözött, Rose sejtette, nagy a baj.

Mivel Emma nem válaszolt, Rose széthúzta a sötétítő függönyöket, majd egy fonott kosárba összegyűjtötte a piszkos zsebkendőket, egy tálcára a poharakat és a tányérokat, és csöngetett a szobalánynak. A lányt nem engedte be az ajtón, hanem kiadta neki a szennyest, és visszatért Emmához. A közelébe húzott egy széket, leült rá, és Emma térdére tette a kezét.

- Most pedig, drága Emma, meséld el, hogy mi a baj! Harry búcsúcsók nélkül indult munkába netán?

Emma ismét sírni kezdett, és Rose-nak elfacsarodott látványától a szíve. Ma a legjobb akarattal se nevezném tüneményesnek, gondolta. Arca halovány, szeme karikás, bőre piszkosszürke, orra dagadt és vörös.

- Emma! - szólt rá Rose. - Fejezd be a bőgést, és mond el, mi a baj!

- Nehéz beszélnem a dologról anélkül, hogy megbántanék másokat - hüppögte Emma.

- Akkor beszélj úgy, hogy megbántasz. Csak beszélj már, könyörgöm! Elvetéltél?

Rose leginkább ezt feltételezte a kétségbeesés okaként, noha nem tartotta tragikusnak a korai, nem várt terhesség megszakadását. Jobb, ha a házaspár első éveit nem bonyolítani gyermekáldással.

- Nem, nem. Szegény gyermekem jól van.

- Akkor máris kisebb a vész.

- Olyan nehéz szavakba öntenem, hogy mi bánt. Nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy igazam van. Lehet, túl szigorúan ítélek.

- Emma! Bökd már ki!

- Mondom, mondom - felelte sóhajtva Emma. Abbahagyta a sírást, maga alá húzta a lábát, és nem nézett Rosera, amíg beszélt.

- Tegnap reggel elhatároztam, hogy valami kisebb ajándékkal meglepem Harryt. Korán elment, és a tegnapi vacsorából bőségesen maradt sült, úgy véltem, a szakácsnő nélkülem is elboldogul a ragulevessel, sétálhatok egyet a városban.

- Emma! Térj a lényegre! - figyelmeztette Rose.

- Ne sürgess! - fortyant fel Emma, majd újra elpityeredett. - Nehéz beszélni erről.

- Ezt már mondtad.

- Mit?

- Hogy nehéz beszélned a dologról.

Emma sértődött pillantást vetett rá.

- Meg akartam lepni Harryt. Valami csekélységgel. Amit tőlem kap. Nyakkendőtűre vagy szemüveg láncra gondoltam.

Rose visszafogta magát, és nem szólt közbe. Nem sürgette tovább a húgát, és nem tett megjegyzést az ajándék megkérdőjelezhető eredetiségére sem.