Méltatlan szerelem (Krilov család II.)

Nyolcadik fejezet

Rose hazafelé tartott. Átöltözött és búcsúzóul benézett a kislányok hálótermébe. És milyen jól tette. A gyerekek többsége ugyanis nem az ágyában feküdt gyógyulva és békésen, hanem a szemközti sarokban csoportosult, és elmélyülten figyelt valamit. Az összehajló, kócos fejecskék látványa, a halk pusmogás felkeltette Rose érdeklődését.

A kicsik olyannyira elmerültek titkos tevékenységükben, hogy nem vették észre a mögéjük sétáló doktor nénit. Magasságából adódóan Rose könnyedég átkukucskált a fejek fölött, és azt látta, amire számított.

Egy hamisítatlan, kültelki macskának szólt az érdeklődés, az ő etetését bámulták a gyerekek elmélyülten. Vékony sonkaszelet hevert egy újságpapíron - a vacsorából maradt -, ezt rágta a macska szilajon, az élvezettől hangosan dorombolva, boldogan. A közönség nagy megelégedésére.

Rose tőle telhetően szerette az állatokat, nem irtózott a kutyák nyalakodásától és a macskák dörgölőzésétől, de hajthatatlanul ellenezte a kóbor állatok befogadását. Mereven ellenállt, ha éhező jószág keveredett az udvarra - ez gyakorta előfordult, lévén az emberek gyomra is üres errefelé -, és felvetődött, etessék, itassák meg a fáradt vándort. Egy beteg, kiéhezett állat nem kórházba való, vélekedett Rose, mert a kezdeti fegyelem hamar lazul, hiába a megállapodás, hogy csak etetjük, nem nyúlunk hozzá. Hamarosan simogatás következik, és a dédelgetés vége többnyire az, hogy a kóbor cica valamelyik gyerek ágyában köt ki.

Meglátva a girhes macskát, Rose erőt vett önnön elérzékenyülésén és megszólalt.

- Többször megbeszéltük már, hogy állatnak nincs helye a kórházban.

A gyerekek ismerték Rose nézeteit, legalábbis az idősebbek és a gyakorta visszatérők. Ahogy meghallották a hangját, kitört a ribillió.

Marylin Nisselon pördült elsőként hátra, és hangosan felsikoltott. Nagydarab, pirospozsgás lány volt, legalábbis akkor, amikor nem küszködött hasmenéssel és gyomorhuruttal. Apja a közeli vágóhídon dolgozott, gyorsan romló belsőségeket hordott haza, amivel aztán a gyerek elcsapta hasát. Legalábbis a szülők ezzel a kifejezéssel fokozták le hétköznapi bajjá lányuk visszatérő, súlyos ételmérgezését.

Marylin riasztására a többiek is visítani kezdtek.

- Fuss cica! Fuss! - sikoltozták, és a rémült állat fékevesztett menekülésbe kezdett.

Felugrott a legközelebbi ágyra, végig nyargalt rajta, majd a következőre és így tovább. A gyerekek utána, vékony lábacskáik hangosan csattogtak a földön, befont varkocsok röppentek utánuk, vaságyak nyikorogtak panaszosan a fel-felugrálók súlya alatt, és hangosan reccsentek a mosástól már elvékonyodott ingecskék.

Rose mosolyogva nézte a riadalmat. Mintha egyetlen jószágot is sintérkézre adtam volna, gondolta. A száműzött állatoknak egy ketrecet tartottak fenn a garázsban, ahonnan később a gyerekek magukkal vihették az állatot haza. Időnként persze visszatértek az örökbe fogadott kedvencek, és akkor kezdődött a körforgás elölről. A macska azonban nem tudta ezt, a szörnyű zsivajban, rohangálásban halálra rémült, az életéért futott, egyenesen fel a függönyre.

Amikor Rose meglátta a fölfelé kapaszkodó állatot, már sejtette, hogy baj lesz. A függöny vásznáért aggódott, de a karnist tartó csavarok adták meg magukat a terven fölüli súlynak Egy reccsenés, és a nehéz függönytartó hatalmas porfelhő és ijesztő zaj közepette lezuhant. Szerencsére üres ágyra esett, senki testi épségét nem veszélyeztette, kizárólag Rose lelki nyugalmát.

- Ezt jól megcsináltátok! - kiáltotta dühösen a szoborrá merevedő és hirtelen elcsendesedő társaságnak. - Most mi legyen a függönnyel? Mr. Black holnap reggelig nem kerül elő.