Méltatlan szerelem (Krilov család II.)

Kilencedik fejezet

 George Wilson erősen fázott. Különösen a lába. A foszlott bakancs orrán kikandikált a nagylábujja. Dideregve feljebb húzta magán a lószőrtakarót, lejjebb a füles sapkát, és elátkozta a sorsot, mely ide vetette.

A toronyóra éjjeli kettőt ütött, kocsizörgés hallatszott a távolból. Az utcán egyébként senki nem mozdult, a szemközti házban rég kialudtak a fények, és eltávoztak a bejárós cselédek is.

Lady Charlotte Braxton házát figyelte. Már három napja és tökéletesen fölöslegesen. Mióta Rose előtt leszerepelt, és főnöke dörgedelmeit végighallgatta, nehéz idők jártak rá. Kihagyták a valamire való és kényelmes munkákból, hogy unalmas és kellemetlen megfigyelésekre osszák be. Napokon keresztül lesett elhagyatott raktárakat, ki és berakodó hajókat, tekintélyes bankokat és pompás villákat. Legföljebb enni járt haza és megfürödni. A gyémántcsempészet ügye megfenekleni látszott, nem jutottak közel a megoldáshoz, hiába szimatolnak a családtagok után. Jobb híján az esküvői meghívottakat vették sorra, hátha köztük megtalálják az összekötőt. Charlotte Braxton jutott George-ra. Három napja feküdt ócska ruháiban a büdös lópokróc alatt, a szemközti fűszeres pincelejárójának fedezékében, és sorra feljegyezte a házba be és kilépőket. A szakácsnőt, annak fiát, aki inasként dolgozott, a zöldségest és a virágárust. Két jól öltözött hölgyet teaidőben, majd három urat nyolckor érkezve és éjfélkor távozva. Egy alkalommal Mr. Crow is tiszteletét tette a Braxton házban. A szolgálat őrült iramban vetette az ismeretlen férfi nyomába magát, míg ki nem derült, lakberendezési tanácsokkal segíti Mrs. Braxtont vagyona elherdálásában.

George elvigyorodott a gondolatra. Nicol jutott eszébe, aki a múlt héten elcipelte a néhány utcányira működő asztalosműhelybe, ahol másfél órán át alkudozott egy ebédlőasztal formáján és árán. George-ot elképesztette Nicol szívóssága. Neki mindenben igazat ad, az asztalost mégis sarokba szorítja. Fél centet se engedett. Kicsinyes lenne, vagy takarékos? A gondolat elkedvetlenítette George-ot. Igyekezett nem Nicol jellemére, hanem a testére gondolni. Üde nyakára, asszonyosan gömbölyödő kebleire, kemény fenekére. Nicol nem bánta, ha a macska szagú kapualjban megszorongatta kissé. Szemérmes engedékenységgel, egy mukk ellenvetés nélkül hagyta George-ot nyúlkálni. Rose Hendersonhoz egy alkalommal ért hozzá, amikor átölelte az erdőben. Kínosan ügyelt rá, nehogy a melléhez érjen, és tolakodónak tartsa a lány. Rose alsóruhát viselt, és ahogy átölelte, a selyem ingvállal fedett derekánál fogva húzta magához. Még meztelen karjához sem mert nyúlni, nem hogy a melléhez, amit olyan természetességgel markolászott Nicolon.

Rosszkedvűen a másik oldalára fordult, mert a lépcső nyomta a hátát. Egy suttyó vagyok, állapította meg beletörődőn. Ideje megbékélnem a kapualjban megejtett üzekedés gondolatával, kár grófkisasszonyokról és izzó szerelemről álmodoznom. Két hét múlva elveszem Nicolt, a rendszeres házasélet majd észhez térít.

Egy idegen férfi tűnt fel az utca túloldalán. Könnyed léptű, magas ember volt, abból a fajtából való, aki nem jár gyalog, kizárólag bérkocsival. Lassan közeledett, amit, tekintettel a késői időpontra, George furcsállott. Inkább sétált, mint ment, és a Braxton ház előtt még lassított is.

Megállt a bejárattal szemben, és szemügyre vette a homlokzatot. George nem látta az arcát, mert takarta a kabát gallérja, és mert a fukar városatyák sajnálták a pénzt közvilágításra, és ritkásan helyezték el a kandelábereket az utcán.

A férfi néhány pillanatig nézelődött, míg egy hintó fordult be a sarkon. A kocsi zörgését meghallva tovább lépett, átvágott az utcán, és ugyan annak a pincelejáratnak a másik oldalán, ahol George is feküdt, takarásba húzódott. Nem bújt el, csak visszalépett a homályba, hogy nehezebb legyen észrevenni.