Északi Rege

1.

Hadúrnak hála boldog tudatlanságban nevelkedtem, őseim földjén Etellakban fent a mátra hegyei s völgyei közepette. Óvva minden veszélytől s fenyegetéstől. Etele és Ildikó egyetlen leányaként. Atyám számlálhatatlan gazdagságának legdrágábbik kincse. Szeme világának eggyetlen fénye voltam én. Jussom volt ezáltal hímzett arany köntös, vakító tűz fénye gyémántnak, rubintnak s szolgáló leányok serege. Nagy boldogságban nevelkedtünk testvérbátyámmal Aladárral. Együt bírkóztunk, vívtunk, lovagoltunk. Ő volt ki megtanított bánni az íjjal. S lóról hátrafele lőni. Díszes aranyozott júrtáink egymás mellet álltak, közvetlen atyánk cifrán faragott fa palotája mellet. Aladár volt az ki keltet mikor a nap első sugarai nyaldosták a hegyek csúcsait. S vadászni indultunk a pirkadattal. Hol atyánk társaságában hol magunk. Kisseb vadra mentünk majd az idő múlásával egyre nagyobbra. Azt akartuk hogy atyánk büszke legyen ránk! Imigyen mindig elvittük neki a trófeákat. Egyszer egy hatalmas gím agancsát, máskor egy iszonyú vaddisznó agyarát, miből ő tőröket készítetett nékünk, egyet nekem egyet fivérmnek. Olyan csodásat míg èlek nem láttam, markolata az agyar volt fényesre csiszolva, pengélye acél fénye pedig a csillagokéval vetekedett. Derék szíjunkra kötve hordtuk büszkén. Atyánk oldalán jártuk az országot, pej lovunkat büszkén megülve a turul zászlaja alatt. Aladárt kék bársonyba, aranyveretes ingbe, fényes bőr csizmába öltöztették. Égszín süvegébe sas tollat tűztek. Oldalán ott díszeg kardja s a tőr. Igazán fensèges látványt nyújt pedig még csak tizenhárom éves. Nyárbarna lovát peckesen üli meg úgy int felém. Én is biccentek, nekem oly fehér ruhát szántak akár a tiszta hó. Tizenkét éves voltam és ez volt a szokás, a magas rangú hölgyeket töbnyire fehérbe öltöztették. Csodás aranyékszereket, gyöngy nyakláncokat hordtunk. Arcunkat lefátyoloztuk útjaik során, hogy arra méltatlan ne láthassa orcánk. Így léptettem én is fakó lovamon. Anyánk rédája mellet, ő várandós volt. Nagy boldogság volt ez Etele népének. Karavánunk pedig messze tündérországba tartott. Áldásért indultunk anyámnak s születendő öcsémnek Osmánnak, Torda sámánhoz, ki az öregisten szavát tolmácsolta mifelénk, úgy ahogyan ő azt mondá. Hozzá nem toldva s el nem véve abból. Nem sokkal eztán atyánk hadba szált napnyugat népével. Vissza térte után pedig hadjáratot vezetett keletnek. Hadúrnak hála, Hún dicsőségére mindig visza tért közénk. Ilyenkor persze nagy torokat ültünk, s volt hogy hetekig tartott a vígság. Desznókat öltek le a felnőttek, mi gyermekek pedig annak sült vérét kaptuk csemegeként míg a lakoma el nem készült. Estebédhez hatalmas tüzeket raktunk, mik meleget adtak s melletük harcosaink meséltek a csatákról. Megannyi kincseket s hozot zsákmányok egy részét Etele szétosztotta népe, de legfőképp katonái között. Majd később hadvezéreit invitálta meg a tábor felett álló fa palotájába, s ottan kupából itták gyümölcsöknek erjesztett levét. Be szép idők is voltak azok. Be gondtalanok! Telt az idő mi pedig felnőtté válásunk küszöbén jártunk. Aladár nőül választotta a szép Enéht, frigyüket tíz napig ültük! Én nem èreztem szükségét a házasságnak. Uram maga az ég volt, a folyamok. Lovam hátán minden nap versenye keltem a széllel, magas fák széles lombkoronáji alatt vágtattam. Ha megfáradtam elhemperedtem a rét magas füvében a tiszta égboltot kémlelve. Fülemnek minden dícsérő szónál édesebb volt csikósaink ostorainak pattogó hangja, mikor lovaik hátán hajtják a mént a pusztán. De éltünk gyakran változik, és sokszor nem mi befolyásoljuk a folyamot mi elsodor minket.