Északi Rege

3

Pár holddal múlt csupán a téli napforduló. Ragyogó napsütés futott a tájon, de még hó fedte az anyaföldet. A tél fagyos csöndjét lovak patáinak ütemes dobogása zavarta fel. Akár a sámán dobja mikor révületében az istenekhez szól. Ina érkezett, kíséretével és testvéröcsével Oszmánnal, pirkadatkor lovagoltak ki az erdőbe. Egészen le a Zagyváig, miután megtöltötték kulacsaikat, Oszmán fácánra lőtt a réten, kezében még kissé bizonytalanul állt az íly, nyilai még erőtlenül szállnak. Csupán nyolc esztendős de már szőrén üli meg a lovat. Ina gyakran lovagol ki vele s tanítja a vadászatra és mind arra amire Aladár tanította őt. Dolguk végeztén haza indultak, hogy sötétedés elött hazaérjenek. Magasan járt a nap mikor megérkeztek Etellakba, a méneket akkor hajtották be állásaikba. Asszonyok kevergették hatalmas fakanalaikkal a bográcsot, állatok bőreit cserzették míg a férfiak fát vágtak, fegyvereiket kovácsolták, fenték újra, néhányan lovaikon ülve a hátasok nyakára támaszkova vitatták meg ügyes bajos dolgaikat, s közben bort ittak. E közben gyerekek játszottak a felnőttek között. Az idősek a tüzek körül ültek és vidám történeteket meséltek, néhányan faragtak s faragni tanították a fiatalabb generációt. A jurtákból fehér füstpamacsok szálltak az égfelé. Mikor Etele gyermekei megérkeztek a nép mosolyogva biccentettek feléjük. Hátasaikat a hegy gerinc csúcsa felé irányították, atyjuk fa palotájához. Lassan kaptattak felfelé viszonozva az emberek üdvözlését. Felérve szolgálók serege fogadta őket valamint Rika asszony és édesanyjuk Ildikó, a két asszony önfeledten kacarásztak mikor a fiatalok megérkeztek, Oszmán azonnal lepattant lováról s zsákmányával, mit saját kezűleg ejtett el, anyjához rohant. Büszkén mesélve portyájuk minden részletét. Az asszonyok pedig ámulattal arcukon hallgatták a gyermeket. Ina lova kantárjának vezető szìját egy fiatal lovász fiú kezébe nyomta, majd atyja fa palotája felé indult. Maga az épület nem volt túl nagy, bükk fa gerendákból épült, tetejét mi hegyesen tört az égbe, faragott fa oszlopok méltóság teljesen tartották meg. Ajtaja hatalmas tölgy volt, mibe két egymás felé néző ló fejét faragták, az ajtó gombok egyszerű rézből készültek. Nem volt fényűző, nem hivalkodott. Mégis impozáns látványt nyújtott, miként az erdő fái és a népes tábor jurtái felé magasodott. Kivételes épületnek számított mert hun országban nem volt szokványos a kő, vagy a fa ház. Etele palotája minden fényűzést nélkülözött. Hisz tengernyi vagyinát kincstárának mélyén tartotta. Egyszerű sötét fa a padlója, a falak, s a mennyezet mit faragot fa oszlopok biztosan tartanak. A csarnok közepén Etele tölgy trónusa, medve s farkas szőrméjével fedve. Mellette lóca s arany tartókban gyertyák ,fáklyák fénye világítja be a termet, aranyos fényt adva ezzel a falaknak. Ina a tölgy ajtó felé lépdelt, meglehetősen zord képet festett most a sötét fa épület a fehér hó fedte tályban. Az ajtókhoz érve testvérbátyja Aladár fogadta, arca derűs, kucsmájába fácán tollat tűzött, nehéz kabátját vastag öv fogta össze. Ina mosolyra húzta ajkait s intéssel üdvözölte.

-Atyánkat nem találod ma itt. - állította meg a lányt.

-Ismét elutazott?- komorult el Ina arca, nem jelentett jót ha atyjuk ily sietve távozott.

-Csupán Buda nagy bátyánkat látogatja. Ma reggel hívatta.

-Ily sürgős az ügyük, hogy atyánk köszönés nélkül távozott?- tűnődött el a lány, magában balsejtelmet érezve.

-Vagy ily jelentéktelen, hogy szót sem érdemelt.- vonta meg Aladár a vállát kezét húga vállára téve. Majd estebédre invitálta őt. -Akár hogy is, ha visszatér bizonyára elbeszéli majd mi volt ily sürgős.- nyugtatta húgát. Napok teltek el Etele pedig még nem érkezett vissza. Népe nem aggódót, viszont lánya, legfényesebb gyöngyszeme azóta is a határvidéket kémlelte. Mígnem egyik hajnal szitáló hóesésre ébredt Etellak. Ina mint minden hajnalon gesztenye szín lovára ült, Dió volt a neve. Sörényében színes fonatok akár gazdája arany hajában. Fürge magas marú ló, éppen csak egy esztendős. Gazdája méltán büszke rá. Ina hátán íjjal, tegezében legalább tizenöt nyílvesszővel, Dió oldalára kötötte kardját. Mint ki hadba indul úgy indult ő is ki a határba, havas réteket járni, magas fák között rejtezve figyelni a jövevényeket. A lány lován ülve Dió sörényébe fúrva ujjait, szemeivel kémleli a határt, a messzi hegyeket, melyek tejfehér ködben úsznak, szarvasokat őzeket s velük legelő gidákat, a hó alól túrják ki orrukkal a fellelhető élelmet. A hó apró pelyhekben szitált elfedve mindent. Ina csodálta a hófehér tájat, hisz olyankor minden oly tisztának s mágikusnak tűnt. Valamint mikor a szellemek hótakaróval borítják a tájat, a föld is megpihenhet. Ilyenkor nincs aratás nincs portya nincs háború. A lány felszegi fejét amint távolba felrikolt egy madár. Majd a köd felett magason az égen Etele sólyma jelent meg. Majd nemsokkal későb lovak patáinak dobogása verte fel a friss havat. Ina szíve hevesen dobogott atyja visszatért. A nép újongva fogatta mind kisereglettek, hatalmas táboruk üdvözölni kívánta királyukat. Fiai, asszonyai díszben üdvözölték jöttét. Etele nem várt kísérettel tért vissza, sámánokkal, valamint másod szülött fiával Gengizikkel tért haza, valamint oldalán vastag prémekbe öltöztetett idegen lovagolt, szótlan nagy termetű férfi. Arca szögletes bőre pedig sápadt, szemei hidegek, haja világos és a vállát verdesi, idegen fonatok díszítik. Nyakában bőrszíjon nem ismert mintájú talizmán, minek egyik oldalát rúnák díszítik. Etele másik oldalán Ina lovagolt, kísérte őket egészen a palotáig. Ott Etele tanácsosait, legjobb vezéreit s a véneket hívatta magához először. Hirtelen felbolydult az egész tábor, mindenki magyarázatot keresett az idegen jövevényre s eme hírtelen tanácskozásra. Újabb háborút sejtett a nép, vagy tragédiát. Más nem magyarázza ezt a sietséget. Torda még kint időzött a nép között. Ina jobbhíján hozzá fordult miután Aladár beleveszett a tömegbe s öccsével valamint annak kíséretével ivott együtt. Sok volt beszélni valójuk hisz rég nem látták egymást.