Ha nem tűnsz el [Befejezett]

10. + Tag

Patrik egyáltalán nem focizott olyan jól, mint Ádám. Minél tovább néztem a meccsüket, ez annál nyilvánvalóbb lett. A játékban lévő csapatok sem voltak azon a szinten, mint a barátom csapata, az ő mérkőzéseikkel ellentétben itt nem voltak olyan villanások, olyan gördülékeny egyérintős játékok, cselsorozatok, bravúrvédések. Akciómentes, de küzdelmes és kemény meccs volt, a két fél egymásnak feszült, bár kevésbé látványosan, mint Ádámék, de mindent megtettek a győzelemért, ez pedig ugyanolyan élvezhetővé tette a játékot.

Patrik a barátommal ellentétben nem volt a csapat húzóembere, nem ontotta a gólokat, egyszerű középpályás volt, akit az ember elsőre talán észre sem vesz, nem marad meg a tevékenysége napokkal később is az emlékezetében. Én azonban szinte egész végig őt figyeltem, és egyre jobban tetszett, amit láttam. Bármennyire is észrevehetetlen formában, az egyik biztos pontja volt a csapatnak, labdabiztos volt, a passzai sokszor aranyat értek, és ő volt a lelki támogatás is, minden alkalommal ő nyugtatta vagy éppen biztatta a csapattársait. Mert ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy kell küzdeni.

A jó idő miatt a meccset a sportcsarnok mögötti kinti focipályán tartották, amelynek ugyan kissé felesleges volt a jelenléte, általában csak tavasszal és ősszel volt használatban, télen a hideg, nyáron a hőség miatt nem. Ekkor is csak azért lehetett itt a meccs, mert a délelőtti felhőszakadás kissé lehűtötte a levegőt, de a vége felé a magammal hozott – eredetileg jéghideg – víz még így is átmelegedett, a nap felforrósította a bőrömet, a játékosok pedig kivétel nélkül kipirultak a hőségtől.

Patrikék végül az utolsó öt percben megnyerték a meccset, a gólszerző, egy kiemelkedően harcias vöröses hajú fiú annyira boldog volt az eredménytől, hogy kis híján rosszul lett.

Összeszedelőzködtem, majd a tornacsarnok bejárata előtt álldogálva vártam, hogy Patrik kijöjjön az öltözőből. Ezt végül a vöröshajúval az oldalán tette meg, jókedvűen beszélgettek, és ha nem szólítom meg őket, valószínűleg simán elmentek volna mellettem.

– Sziasztok – léptem oda hozzájuk mosolyogva.

– Dóri? Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Patrik döbbenten, és a vörös is érdeklődve nézett rám. Nem találkoztam Patrikkal az az előtti három napban, és nem is szóltam neki, hogy ellátogatok a meccsére, így jogos volt a csodálkozása. Beszélgettünk Messengeren, de elég keveset, azt hiszem, egy kis időre volt szüksége azután, hogy feltárulkozott nekem.

– Megnéztem a meccseteket. Gratulálok, nagyon jók voltatok – gratuláltam őszintén.

– Köszönjük – válaszolta Patrik zavartan, le sem tudta volna tagadni, hogy jólesett neki ez a gesztus tőlem. – Bár biztosan unatkozhattál... Közel sem vagyunk olyan jók, mint Ádámék.

– Bíró Ádámék? – szólt közbe a másik fiú, miközben beletúrt verejtéktől nedves vörösesbarna hajába. Pont egymagas volt Patrikkal, az egész lényéből sugárzott az elevenség, halványbarna tekintete szó szerint mosolygott, és arcát borító szeplők ellenére kifejezetten helyes volt. Már éppen büszkén rávágtam volna, hogy igen, a barátomról, Bíró Ádámról van szó, amikor aztán egy mondattal lerombolt mindent: – Fú, de utálom azt a gyereket.

– Hogy mi? – ocsúdtam fel a döbbenetemből.

– Meg az egész csapatot – fokozta tovább, mire Patrik kínosan feszengeni kezdett mellette. – Most meg mi van? – nézett rá a vörös értetlenül.

– Ja, csak... Ádám Dóri barátja...

– Jaa. Bocs – vigyorgott rám, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megbánta, amit mondott. – Attól még nem szívlelem.