Ha nem tűnsz el [Befejezett]

11.

Miközben száguldottunk vissza a belváros felé, fáradtan dőltem hátra az ülésen és halvány mosollyal néztem az elsuhanó tájra, vagyis a Dunára meg a gesztenyefákra, amiket bármikor látogattam meg utána, mindig eszembe jutott annak a szép délutánnak az emléke.

– Köszönöm, hogy eljöhettem – sóhajtottam. – Nagyon jól éreztem magam.

– Akkor jó – válaszolta Patrik az anyósüléstől, hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Tartottam tőle, hogy unni fogsz minket.

– Unni? Legszívesebben haza se mennék még, hogy tovább tarthasson az élmény – vallottam be, mire a fiúk döbbenten összenéztek.

– A kissé döcögős megismerkedésünk után nem gondoltam volna, hogy nem akarsz majd megválni tőlem – jegyezte meg Nátán nagyképűen.

– Elsősorban nem rólad beszéltem, tahókám – forgattam a szemeimet, mire Patrik felnevetett, lefogadom, hogy ez is jólesett neki.

– De egyébként van benne valami. Nekem sincs még kedvem hazamenni – jegyezte meg Patrik is.

– Hát – kezdte Nátán tűnődve. – Nekem mennem kéne, de lehet róla szó, hogy itthagyom nektek a kocsit. Aztán autózgassatok, ameddig tetszik.

– Komolyan? – dobódott fel Patrik. – Úgy vigyáz erre a kocsira, mint a szeme fényére, csak nagyon jeles alkalmakkor engedi meg, hogy elvigyem – magyarázta meg, hogy miért lepődött meg ennyire Nátán kedvességén.

– Miért vélek felfedezni gúnyt a hangodban? – dünnyögte Nátán. – Vigyázni kell a drágaságra, nem adhatom oda minden második nap az öcsikémnek. Csak kivételes esetekben.

– Hóhó, csak bókoltál te is nekem – vigyorodtam el. – Szóval kivételes esetnek tartasz.

– Kivételesen bosszantó és idegesítő esetnek – pontosított Nátán, én pedig megcsóváltam a fejem. Nem is ő lett volna, ha ezt nem teszi hozzá.

– De mégis bírsz...

– Mondjuk úgy, hogy nem utállak – javított ki ismét, és ekkor már nem tudtam visszafojtani a felháborodottságomat. – Csak hülyülök, te. Egész jó arc vagy, csak ki kell kicsit kupálni.

Szóval ki kell kupálni. Ezzel valószínűleg arra célzott, ami eredetileg Patrik terve is volt, vagyis hogy megszabaduljak a felszínes dolgoktól.

Közben megérkeztünk egy ház elé – zseniálisan arra tudtam következtetni, hogy Patrikéké –, így mindhárman kiszálltunk, Patrik beült a vezető ülésre, én az anyósülésre készültem beszállni, de mielőtt ezt megtettem volna, még Nátán után szóltam.

– Te is... Izé, elég jó arc vagy – dicsértem meg nagy nehezen, és attól sem lett könnyebb a neki való bókolás, hogy a szavaimat hallva önelégült vigyor terült szét az arcán. – De sokkal jobb is lehetnél, ha kicsit kevésbé lennél kibírhatatlan.

Ezt muszáj volt hozzátennem.

– Te beszélsz, királykisasszony? Életemben nem láttam még ilyen kicsi embert így beszólogatni – röhögött ki, mire bosszúsan felsóhajtottam.

– Kuss legyen, Sátán – morogtam, Nátán pedig újra elnevette magát, elköszönt Patriktól, és a kapujuk felé indult, én meg beültem a kocsiba.

– Szerinted – fordultam Patrik felé, miután ketten maradtunk –, tényleg ennyire nagyon törpe vagyok? Mert szerintem nem.

– Nem, szerintem sem – nevette el magát, amiből képtelen voltam megállapítani, hogy komolyan gondolta-e. – De tényleg, ne vedd a szívedre, amiket Nátán mond, ha felfedez valamit, amivel kicsit is tud szívatni, akkor kegyetlenül kihasználja.