Szakmai Gyakorlat

Első fejezet

Lelkes, ambíciózus, de legfőképp ideges.

Ugyanazokkal a szavakkal jellemezném magam, akárcsak egy évvel ezelőtt, mikor életemben először álltam ez előtt a hatalmas, vasrácsos kapu előtt. Nem is értem miért, hiszen már az első hét után kiderült, hogy igazából nincs is mitől félnem, most viszont mégis újra átjárnak a kezdeti érzések, mikor ránézek az egyetem épületére.

Egész gimnáziumi éveim alatt azon dolgoztam, hogy bekerülhessek ide, az egyik legjobb intézménybe az egész országban. Sajnos emiatt áldozatokat is kellett hoznom, hisz azalatt a néhány év alatt nemigazán voltak barátaim, sőt. Ebből kifolyólag nem is voltam soha valami népszerű, semmilyen szempontból. Nem voltam kiemelkedő sem a sportokban, sem a színjátszásban, vagy úgy egyáltalán bármi másban. A tápláléklánc aljáról figyeltem a körülöttem zajló eseményket nap, mint nap.

Eleinte nagyon zavart, de minden ember életében eljön egyszer az a pillanat, amikortól már rohadtul nem érdeklik ezek a kicsinyes, jelentéktelen dolgok. Kinek előbb, kinek később. Van akinek soha.

Így visszanézve már tudom, hogy megérte, elvégre élhetem az álmomat, és annak tanulhatok, amit mindennél jobban szeretnék csinálni ezen a világon, és nem utolsó sorban szabad vagyok, mint a madár.

Egy kis albérletben lakom a város szélén, olyan húsz percre a sulitól. Egy lakótársam van, Mary, de ő sosem zavar túl sok vizet, mivel a legtöbbször ott sincs. Mindig az éppen aktuális barátjánál lakik, aztán ha pár hét után szakítanak, megint megjelenik az ajtóban. Persze erről a szülei mit sem tudnak. Azt hiszik, hogy az ő drága kicsi lányuk itthon ül, és szorgalmasan tanul, meg olyan erkölcsös, akár egy szent. Hát, ha a szentek szeretik az éjszakai életet, és a lecsúszott huszonéves srácokat, akkor ő biztosan az.

- Csak nem Valeer professzor szellemét láttad, hogy ilyen megkövülve állsz ott?

Tessék, csupán emlegetni kell és mindjárt megjelenik. Mint valami rossz szellem, csak neki elég egyszer kimondani a nevét és még tükör elé sem kell állni hozzá.

- Nocsak, még téged is látni errefelé? - kérdeztem gúnyosan, mire egy szemforgatást kaptam válaszul.

- Tudod, hogy az első órákat mindig megtisztelem a jelenlétemmel.

- Wow, bele ne halj itt nekem ebbe a nagy erőfeszítésbe. Ne hozzak neked egy kávét? Olyan kimerültnek látszol. - kaptam egy kézzel a szívemhez tettetett aggódással, míg a másikat a vállára helyeztem, mintha mindjárt összeesni készülne.

- Látom megint bevetted a humorbogyóidat az este. - söpörte le a kezemet az említett testrészéről. - De ha már a kávénál tartunk, tényleg rám férne egy. Nem akarom megismételni azt a múltkori esetet az öreggel. - mondta és az emlékek hatására még látványosan ki is rázta a hideg.

Mindeközben pedig elindultunk befelé az első óra helyszínére, útba ejtve a folyosón lévő egyik éltető-elixírt kínáló automatát.

- Őszintén, hibáztatod? Én is kiakadtam volna, ha épp az életművemet bemutató előadáson kezd el valaki ezer decibellel horkolni.

- Nem tehetek róla, hogy unalmas élete van. - válaszolta, amivel végülis nem tudtam vitatkozni. - Plusz, nehéz éjszakám volt előtte.

- Hát elég nehezen találtál be hajnali háromkor az ajtón, az tény. - emlékeztettem egy kis éllel a hangomban.

- Annyira nem voltam vészes. - legyintett.

- Persze, hogy nem. Gondolkoztam is, hogy hagylak még beszélgetni a fakerettel, látszólag tök jól megértettétek egymást. - mondtam, majd a gőzölgő itallal a kezemben az orrom alatt mosolyogva otthagytam Mary-t, aki csak pár másodperc elteltével csatlakozott, egy bosszús kifejezéssel szőkésbarna hajjal keretezett arcán.