Törékeny™ - SZÜNETEL

Harmadik

Ennyi év után visszatekintve úgy gondolom, ez az a nap, ami megváltoztatta az egész életemet. Ennek köszönhetően valami olyanban volt részem, amit ha lehetőségem lenne visszamenni a múltba sem változtatnék meg, mert ez, vagyis Ő tett azzá az emberré, aki ma vagyok. Na, de nem szaladok ennyire előre, hanem folytatom a mesélést!

Másnap reggel olyan kipihenten ébredek, hogy amikor körülnézek, tudatosul bennem, hogy a fiúk még nagyban alszanak. A töltőn lévő telefonomon ellenőrzöm az idő, ami még csak fél hatot mutat, miközben az ébresztő egységesen fél hétkor van. Elmosolyodom, ahogy körülnézek. Jin hyung a hátán alszik, a takarója tökéletesen öleli körül, egy ránc sincs rajta. Ezzel szemben Yoongi tulajdonképpen Hobira van tekeredbe, egyikőjük takarója a földön, így csak egy takarja valamennyire őket. Próbálok minél halkabban kikelni az ágyból, és amint ez sikerült, magamra kapok egy ujjatlan kapucnis felsőt, egy rövidnadrágot és egy edzőcipőt, majd a telefonomat a zsebembe süllyesztve elhagyom a házunkat, hogy fussak egyet a táborban. Gyakran tettem ezt Daeguban is, ha nem tudtam aludni, vagy csak szimplán unatkoztam.

Kellemes, reggeli hűvösség csapja meg a bőrömet, de egyáltalán nem zavar, hiszen a nap már feljött, és az erdőben lakó állatok is felébredtek már. Egyáltalán nem félek, hogy bármi vad is betéved a táborba, talán egy kis izgalmat ad. A madarak csicseregnek, a fák lombjai között  besüt a napfény, a testem libabőrös lesz. Általában zenét hallgatok futás közben, de a látvány elegendő ahhoz, hogy ezt most mellőzzem. Kicsit megmozgatom az izmaimat, hogy ne legyen izomlázam utána, majd elindulok.

Rajtam kívül még senki sem éber, csupán néhány tábori alkalmazott tesz-vesz, majd mosolyogva üdvözölnek, ahogy mellettük elhaladva köszönök nekik. Sosem voltam az az ember, aki lenéz másokat csak azért, mert tulajdonképpen ő fizet nekik. Igen, hónapokig dolgoztam, hogy a tábor díját ki tudjam fizetni, de azok, akik főznek ránk, vagy takarítanak utánunk harom hónapig semmivel sem kevesebbek, mint én, sőt. Száz álmodozó, tehetséges, éhes fiatalt kell nap, mint nap ellátniuk, és ezért tisztelem őket.

A főépület előtt áll egy lesötétített ablakú kisbusz, amiből kiszáll egy idősebb házaspár, Bang úr pedig ott áll, és mindkettőjükkel kezet fog. Lelassítom a lépteimet, és megtorpanok, majd az egyik vastagabb törzsű fa mögé állok. Nem akarom, hogy azt higyjék, beleütöm az orromat a dolgukba, csupán érdekel, hogy mi történik. Az autó ajtaja el van húzva, valaki ül benn, de nem látom őt. Síri csend van, így ha jobban fülelek, hallom, miről beszélnek.

- Drágám, kérlek szállj ki a kicsiból, itt vagyunk!- hajol oda a nő.

Nem érkezik válasz, mire a ferfi feszülten felsóhajt.

- Ne nehezítsd meg ezt jobban, Jimin!

Basszus, most érkezett meg Park Ji Min? Taehyungék szobatársa? A szemeim kétszeresükre nőnek, hogy jobban lássam a srácot, aki valami oknál fokva nem a bejelentkezési napon jelenik meg, hanem ma. Hiszen a felvételi értesítőben vastagon szedett betűkkel leírták, hogy aki nem ezen a napon érkezik, automatikusan törlődik a rendszerből. Vajon Park Ji Minnek mi oka van másnap érkezni?

Egy kéz jelenik meg az ajtón, majd egy láb a talajon, és szép lassan egy egész ember. Kapucnis felsőt visel, amit a fejére húzott, arcát szájmaszk és napszemüveg takarja. Szűk fekete farmer és bakkancs van rajta. Uramatyám! Ilyen messziről is kiveszem, hogy oltári testalkata van. Kecses lábak és csodás fenék. Félreértés ne essék, csupán levettem, hogy akinek ilyen a teste, biztos baromi jól táncol.

Na jó, az igazat megvallva, nem vagyok teljesen átlagos. Már volt barátnőm, de vele azért szakítottam, mert megtetszett egy srác az évfolyamomról, aki viszont teljesen heteró volt. Egyedül a bátyám és Taehyung tud erről, a szüleim ki is buknának, ha kiderülne, a fiúk biszexuális! Nem mintha érdekelne, hogy annyi kilométer távolságból mi lenne a véleményük, de a miheztartás végett mondjuk azt, hogy számítana.