NYULAK A HOLDON › novellagyűjtemény

FEKETE, SÁRGA ÉS LILA┃bts

Jimin késésben van.

Igaz, ő általában késésben van, túl sokat áll a tükör előtt, túl sokáig tart, amíg megfőzi az indulás előtti kávét, túl sokáig zuhanyzik, túl sokáig gondolkodik irreleváns dolgokon. Néha nem is akar elmenni otthonról, de muszáj, kötelező, neki dolgoznia kell, ebédszünetben mikróban melegített jjajangmyeont ennie, mindenben a lehető legjobbat nyújtania, frissen vasalt ingben járnia. Csapatépítő programokon résztvennie hétvégenként, ahol játszanak, erőltetetten nevetnek, és próbálják megmenteni a társalgást a kínos csendtől.

Lányokkal kell vacsoráznia, fel kell hívnia őket, hogy biztonságban hazaértek-e, és azon gondolkodnia, hogy miért tűnnek mind olyan egyformának.

Meg kell öntöznie a dohányzóasztalon álló kis cserepes növényt, kivinnie a szemetet, sóhajtva a kukába hajítani az újabb adag reklámújságot. Felsepernie, felmosnia, port törölnie.

Papírpohárból kávét innia reggelente, úton a munkahelyére, ahol minden nap ugyanúgy telik. Ugyanazt csinálja, ugyanakkor ebédel, ugyanazokkal az emberekkel találkozik, és ugyanazokat a párbeszédeket folytatja le velük.

Azon kell gondolkodnia, mi lesz ezután, vagy lesz-e egyáltalán valami.

És természetesen késésben kell lennie.

Anélkül Jimin nem is lenne igazán Jimin.

Gyorsan leugrik a metróról, pont, mielőtt becsukódnának az ajtók. Egy ismeretlen állomáson van, ide soha nem vezet az útja a mindennapjai során. Kicsit elveszett, a plakátokat nézi, a kiutat jelző tábla után kutat, és a csuklóján levő ezüstlánccal babrál.

Eszébe jut, hogy még be kell fejeznie valami jelentést, szerződést, borzalmasan unalmas munkahelyi iratot. Otthon megnyitva hagyta a dokumentumot, mielőtt eljött, alig néhány mondatot gépelt be, egyszerűen sehogy nem kötötte le.

Fellép a mozgólépcsőre, kerülgeti az embereket, mosolyogva kér elnézést ezredszerre is, majd nagynehezen, végre-valahára, feljut a felszínre.

Nem érti, mit keres itt. Ő péntek esténként otthon van és rémunalmas műsorokat bámul, vagy rémunalmas munkahelyi összejöveteleken vesz részt, ahová nyakkendőt kell kötni, és udvariasan váltani mindenkivel pár szót. Ő péntek esténként nem egy idegen városrész kellős közepén áll, és nem hívja ezredszerre is Taehyungot, akit egyszerűen sehogy nem talál.

Az ő péntek estéi normálisak. Egyszerűek, mindennapiak, unalmasak.

Úgy nevelték, hogy normális legyen.

Fogalma sincs, ő is ezt akarta-e, ő is mindennapi életet szánt-e magának, a szülei mindenek felett álló évei összemosódnak a saját gondolataival.

Taehyung nem veszi fel a telefont. Ezer ember rohan el mellette, egy csapat lány feltűnően megbámulja, mire automatikusan az ingét kezdi igazgatni.

Taehyung nem veszi fel a telefont. Jimin a másodperceket számolja, azon töpreng, késett-e, beszívja a belvárosi levegőt. A Holdat keresi az égen.

Taehyung nem veszi fel a telefont. Jimin a meghallgatásra gondol, amire egyszer régen el akart menni, de a családja foggal-körömmel harcolt ellene. Nem ilyen életet akar magának, mondták, menjen inkább egyetemre, legyen egy tisztes szakmája, házasodjon meg, tartsa el a családját. Egyen pirítóst reggelire, siessen munkába, írjon alá ezer szerződést, mosolyogjon, vigye el az öltönyét a tisztítóba, hívja el vacsorázni a sokadik ugyanolyan lányt, nyissa ki neki az ajtót, kérje meg a kezét, vegyen egy kertes házat, nyírja a füvet szombatonként, és mindig előre köszönjön a szomszédoknak.