Először csak körbeleng, figyeli minden mozdulatodat, állandóan körülötted ólálkodik. Egy pillanatra sem veszi le rólad a szemét, éjjel-nappal követ, és figyeli a cselekedeteidet. Ahogyan a családoddal vacsorázol, a barátaiddal nevetsz, az iskolában várod az unalmas tanóra végét, vagy otthon a sötét szobádban merengsz; minden egyes lépésedet szemmel tartja. Ezután jól kielemez, valamint minden információt elraktároz magában. A gyengéidet, hogy mi késztet sírásra, látja az erősségeidet, örömforrásaidat, egyszerűen mindent. Nincsenek előtte titkaid, egyenesen a lelkedbe lát, te azonban mit sem sejtesz erről, teljes tudatlanságban és nyugalomban éled a megszokott életedet.
Következő lépésként ádázul a bőröd alá férkőzik. Először csak épphogy a lényed részévé válik, tested apró szegleteiben ül, miközben kellemetlen érzésed támad. Mintha csak egy láthatatlan nyílvesszőt lőnének a mellkasodba, hirtelen felgyorsul a pulzosod, majd másodperceken belül elmúlik, arcodra pedig újra barátságos mosoly kerül.
Következő alkalommal már a lábaid is megremegnek, szíved pedig heves zakatolásba kezd. Régi, fájdalmas emlékek jelennek meg elmédben, és ahogy körbenézel, mintha mindenki rajtad szórakozna. A két padsorral előtted ülő társaság hangos hahotázásba kezd, talán pont te vagy a téma. A hajadhoz kapsz, hogy megigazítsd, majd megnézed, nem e etted le a fehér, műszálas pólódat. A nap további részében kényelmetlenül érzed magadat, mindenkivel szemben bizalmatlanná válsz.
A hét többi része sem telik jobban. Péntekre testileg-lelkileg borzasztóan érzed magadat. Egyre kevesebbet beszélsz a körülötted lévőkkel, kimerült vagy. Miközben történelem óra közepén érzelmek kavalkádja lesz úrrá rajtad szédelegni kezdesz, ajkaid teljesen kiszáradnak, torkod összeszorul. Már éppen jelentkeznél, hogy rosszul érzed magadat, mire látásod kitisztul, újra csak azokkal a nyugtalanító érzésekkel kell megbirkóznod.
Másnap a szobádban elmélkedsz történtekről. Megállsz az ablakod előtt, és hagyod, hogy a kora délutáni napfény simogassa az arcodat. Pillantásod a fűszálakra vándorol. A légáramlat kibillenti őket egyensúlyukból, majd pillanatok múlva újra függőleges, kezdeti helyzetben állnak. Megnyugtatod magadat, hogy minden rendben van. Az elmúlt hét egyszeri eset volt, az alváshiány tehet mindenről. Most, hogy aludtál egy kiadósat, újra jól érzed magadat, szívesen társalogsz az öcséddel és szüleiddel, délután pedig a barátaidnak is üzensz.
Azoban épp ellenkezőleg: semmi sincs rendben. Szépen lassan, észrevétlenül terjeszkedni kezd. A következő hetekben semmit sem észlelsz a jelenlétéből. Felszabadultan kacagsz az osztálytársaiddal, poénokkal szórakoztatod a körülötted lévőket, kedvesen érdeklődsz az idős szomszédod után. Otthon besegítesz a főzésbe, szorgalmasan tanulsz, elvégzed a kötelezettségeidet. Úgy érzed, újra minden helyre rázódott, valótlan dolgokat feltételeztél korábban.
Aztán hirtelem eljön a pillanat, amikor a szíved majd' kiugrik a mellkasodból, szaggatottan veszed a levegőt, közben pedig levegőért kapkodsz. Úgy érzed, hogy valaki a tüdődön tartózkodik, és nem hagy oxigénhez jutni.
Valaki valóban ott van a nap huszonnégy órájában, azonban nem csak a mellkasodat tulajdonította ki magának. Gonosz mosollyal az arcán áramlik az ereidben, megfertőzi a véredet, tested minden apró porcikáját belepi. A markában tart. Újra elszigetelődsz a külvilágtól, a napok telnek, te pedig már a negyedik meghívást utasítod vissza. Helyette bekuckózol a barna bársonytakaród alá, és fejedet a párnádba fúrod, csúnya fekete karikák húzódnak a szemeid alatt.
Egyre gyakran tapasztalod, hogy valami nincs rendben: végtagjaid remegnek, ha beszélgetned kell valakivel. Hideg légáramlat fut végig a gerinceden, amikor hazafelé sétálsz, mintha valaki a nyomodban lenne. A nap véletlenszerű időpontjaiban szédülés fog el, karodon a szőrszálak égnek állnak. Kétségbeesetten tördeled vékony, törékeny ujjaidat, fejedben pedig megállíthatatlanul száguldanak a gondolatok, egyre régebbi, mélyebb sebek kerülnek a felszínre. Ezeréves beszélgetések jutnak eszedbe, bántó megjegyzések, amiket eredetileg csak viccnek szántak. Álmodban sincs nyugtod; a sötét szoba falára vetülő árnyékokban rémképeket látsz, esőcseppek kopognak a háztetőn: mintha valaki be akarna törni hozzád. Úgy érzed, valaki a redőny résein keresztül figyel. Ijedten felpattansz az ágyadból, és a konyhába szaladsz. Egy kést kapsz elő a fiókból, közben pedig a szél hangos süvítésbe kezd. Riadtan a szobába indulsz, lendületesen felkapcsolod a lámpát, majd kinyitod a nagy gardróbszekrényedet. Az ágyad alá is bepillantasz, majd magadra kulcsolod a szobaajtót, a kést pedig a kezedben szorongatva visszafekszel. Tehetetlen zokogásod töri meg a szoba csendjét, hatalmába kerít ez a hátborzongató érzés. Végül pedig szépen lassan felemészt a rettegés.
