Angel of the Mirror Lake

Prológus

Derűs, koranyári idő van... Ma történt pont öt éve a baleset... a baleset, ami az egész életemet megváltoztatta.
- Nade, kezdjük inkább az elején. A nevem Sky Parker. A hajam festett fekete, mivel ez a kedvenc színem. Nem nagyon szeretek színes ruhákban járni, inkább a sötéteket kedvelem. Kedvenc dolgaim a naplóm, és a nyakláncom, amit a szüleimtől kaptam egészen kicsi koromban. Szoktam rajzolgatni, szeretek zenét hallgatni. Ezek a legfontosabbak. Sokkal többet nem is tudnék mondani... Mit szeretne tudni még?
- Ugyan már, tegezz nyogodtan. De azt nem mondtad, milyen ételeket szeretsz? Mit szoktál szívesem csinálni...? Hol érzed magad jól...?
Ilyesmikre gondoltam. - tette hozzá Tamara bíztatóan. Ő az a fiatal hölgy, aki örökbe szeretne fogadni. Szép, természetes szőke fürtjei zuhatagként omlottak vállára, mivel haját kiengedve hordta. Karcsú alakját szépen mutatta a rajta lévő bézs színű kabát. Fekete farmernadrágja pont beleillett a kompozícióba.
- Igazából nincs nagyon véleményem ezekről... nem megyek sehová, csak itt, az árvaház területén belül bolyongok. Az ételekkel detto. - rántottam meg vállaimat fintorral az arcomon.
- Hát jó, ebben az esetben majd kitapasztaljuk. - mondta kis csalódottsággal a hangjában.
- Akkor intézjetjük a papírmunkát, Miss... öhm...
- Tamara. Tamara Smith. - mentette meg a helyzetet a fiatal hölgy.
- Nos, fáradjon velem, Miss Tamara. - kezdett bele mondandójába az árvaház vezetője.
Miután kimentek, úgy halt el a köztük zajló párbeszéd lassacskán, mint a lehulló falevelek az ősz beköszöntével.
Egyedül maradtam a papírszagú, bársonyos székekkel telerakott irodában. Volt egy kis időm gondolkodni ezen az egész hirtelen kialakult helyzeten... minden percek leforgása alatt történt... Úgy éreztem magam, mint egy üres papír. A papír, amire semmit nem írtak. Amit használatlanul összegyűrtek, és kidobtak az utcára, a szakadó esőbe, szétázásra ítélve. De, mintha egy kéz, ami a semmiből nyúlt volna ki, utánam kapott, hogy megmentsen. A kéz Tamaráé. Nem voltak barátaim, sohasem kerestem mások társaságát. Talán, mert úgy gondoltam, nem vagyok elég jó. Talán, mert féltem attól, hogy reagálnak mások a viselkedésemre... nem volt valami, vagy VALAKI, aki biztos pontot jelentene az életemben.
Hallgattam a régi falióra komótos takkolását. Nagyon kedvetlennek éreztem magam. Féltem az eseményektől. Azon kattogott az agyam, hogy mi lesz, ha... mi lesz, ha Tamara nem kedvel meg? Ha visszahoz? Ha megint balesetet szenvedünk, mint AKKOR? Ettől egyszerűen borsódzott a hátam... nem szeretnék ide visszajönni...

---> VISSZAEMLÉKEZÉS <---

Hirtelen a torkomban kezdett el verni a szívem. Izzadni kezdtem. Bepánikoltam, ahogy rágondoltam a pincére, ahol a nálam nagyobb fiúk folyamatosan megütöttek. A rajtam nevető lányok kacaja belehasított a fülembe, mintha most történt volna. Színtisztán hallottam... mindez azért, mert én MÁS voltam. Nem olyan, mint a "normális" gyerekek.
Egyszer, miután megkaptam a "napi adagomat", bezártak a sötét, dohos helységbe. Rémes érzés volt, hogy - habár nyitva volt a szemem - nézhettem bárhová, nem láttam semmit. Sebezhetőnek éreztem magam. Kiabálni nem akartam, mivel ha a nálam idősebb fiúk, és lányok meghallották volna, biztos bántottak volna még jobban. Csak vártam, szépen, csöndben. Már azt sem tudtam, hány óra van...
Egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes. Összekuporodtam az akkori 12 éves énemmel a lehető legapróbbra, annyira, amennyire csak tudtam. Kulcscsörgés, kilincsnyitódás hallatszott. Végül megláttam az isteni fényt. Mivel nem volt bent semmi, csak sötétség ezidáig, eleinte homályosan kémleltem az ismerős emberalakot, aki zseblámpával pásztázta a pincét. Mikor rám szegezte a fénysugarat, a sziluettjéből véve, egy ideig földbegyökerezve állt, majd odasietett hozzám. Leguggolt, hirtelen felkapott - erre a mozdulatára összerezzentem - s szótlanul bevitt a szobába, finoman, akárcsak egy törékeny porcelánbabát, letett az ágyra. Nagyjából mostanra tértem magamhoz teljesen eddigi kábultságomból. Az igazgató volt az. A következő pár sort intézte hozzám:
- Nem tudom, ki tehette ezt veled... viszont most feküdj le aludni, mivel már este nyolc óra van. - döbbent pillantást vetettem az arcára nyugtázván, hogy tényleg ennyi időt töltöttem odalent - holnap reggel, kérlek, fáradj be az irodámba, hogy tisztázhassuk az ügyet.
Igenlően bólintottam.
- Jó éjt, Miss Sky.
- Jó éjszakát, Mr. Jefferson. - tettem hozzá, szememet kézfejemmel dörzsölgetve.
Még elindultam, törölközőmet felkapva a fürdő irányába. Zuhanyozás után felfrissülve bújtam be puha ágyamba, s nemsokkal ezután elnyomott az álom...

---> VISSZAELMÉKEZÉS VÉGE <---

Gondolatmenetemből a kilincs nyikorgása zökkentett ki.
- Miss Sky. Összepakolhat, és elindulhat édesanyjával az új otthonába! -jelentette ki Mr. Jefferson, a diri büszkén. Lehidalva bámultam Tamarára, a nevelőanyukámra, aki boldog várakozással teli pillantással viszonozta az emyémet. Izgatottan ugrottam a karjai közé egy új, boldogabb élet reményében.
Bementünk a szobámba, és összepakoltunk a bőröndökbe. Elindultunk Tamara kocsija felé. Még egy utolsó pillantást vetettem az otthonra, búcsúzásféleképpen.
Úgy éreztem magam, mint egy madár, amit most engedtek ki eddigi kalitkájából, s szárnyait bontogatva áll elébe az egész világnak.
Végül, telipakolt csomagtartóval indultunk el az új otthonomba - és vele együtt új életemnek kezdtünk neki...