When Night Comes (LARRY AU 18+)

1. Fejezet

Bágyadt tekintettel bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, mibe beleburkolóznak az égig magasodó fenyőfák, sötétzöld tűleveleikkel. A felhők szürkén morajlanak a fellegekben, egyfajta szimfonikus vonuló táncot járnak, utat adva ezzel a Nap gyenge sugarainak, mik erővel próbálnak áttörni a sötét pamacsok között. Talán más esetben csodálattal bámulnám a sietve eltűnő diszperz rendszereket, s örökíteném meg a színek összemosódott látványát. Igen, a régi Louis ezt tenné, gondolkodás nélkül örökítené meg a szeme elé terülő tájképet, s büszkén mutogatná meg a körülötte lévő embereknek, kik egy szelíd mosollyal díjaznák igyekezetét, még karján lágyan végig simítanának.

Ám az a hiszékeny, jámbor lelkű fiú már sehol sincs, ki az álmaiba próbált kapaszkodni és felépíteni jövőjét csupán a képzeletéből. 

Üveges tekintetem végig futtatom karomon, mit most vastag, fehér szövetbe burkolt fásli díszít, eltakarva ezzel a világ elől a sebeket, miket aznap szereztem. Mosolyra kell húznom ajkaim, magamban mélyen felkacagok szánalmasságomon és az engem markába kaparintó sorson, mely csúf gúnyt űzött eddigi életemből. A rádióból kiszűrődő halk dallam töri meg egyedül a csendet, mi közém és az autót vezető húgom közzé telepedett. Nevetséges, nem igaz? Én vagyok az idősebb, mégis most Ő százszor érettebben viselkedik nálam, annak ellenére, hogy őt is egy mérhetetlen nagy csapás érte, mi valójában az egész családunkat érintette.  

Mélyen szívom be a poros levegőt, még Lottie ujjaival a kormányt szorítja, mik gyengéd női vonással vannak megáldva, mégis a kifejtett erőtől elfehérednek. Arcán egy kellemes mosoly terül szét, amint megpillantja már az ismerősnek nevezett környéket és nyugodtabban engedi ki az eddig tüdejébe szorult levegőt. Jól tudom, sosem szeretett vezetni, most pedig még itt vagyok én is, ki egy kolonc a nyakán. Ujjaimmal kezdek malmosat játszani, mi igen jó figyelem elterelésnek bizonyul gyomrom kellemetlen táncáról, mit a változó környezet okozott. Hirtelen kezdenek megrohanni az emlékek, egy-egy ismerős üzlet láttán, hová még gyerekkorunkban rimánkodva kéredzkedtünk be, anyánk ruháját húzgálva, kinek ajkai közül egy fáradt sóhaj szökött ki, de végül beadta derekát még ha csak pár percre is, de boldognak akart látni minket és élvezetesebbé tenni mindenféle jelentéktelen emlékkel naiv elménket.  

Frusztráltan horkanok fel, megrázva fejem reménykedek abban, hogy kihessegetem ezeket az ostoba gondolatokat fejemből. Testvérem kíváncsian szemléli az utat, akárcsak a járdán elhaladó embereket, kik felismerve a tűzvörös járművet egyből integetni kezdenek üdvözléskép, ugyanakkor rejtett mimikájukban ott bujkál a sajnálat és a mérhetetlen képmutatás. 

Mindenki megtudta még az nap, hogy mi történt a tökéletes Tomlinson családnál. Hogy a két testvér árván maradt az egyik hibájából, hiszen, ha az idősebbik nem keveredik el az ostoba feje miatt és nem kell szüleinek autóba ülnie, hogy a drágalátos kicsi fiúkat haza hozzák a világ végéről, nem történik meg az a baleset sem. Nem jelenik meg az semmiből oda épített éles kanyar a szerpentin tetején, nem vakítja el apánkat a velünk szembe jövő kamion éles reflektora, mit a kedves sofőr elfelejtett lekapcsolni, s nem zuhanunk több száz métert egyenesen bele a hideg tengerbe. 

Az emlékekre összeszorul a torkom és a hányinger kezd kerülgetni, így szó nélkül dőlök előre és támasztom meg fejem a szürke kesztyűtartón, ameddig kezeimmel körül ölelem felzaklatott gyomrom. Fel kell, hogy szisszenjek a két helyről érkező fájdalom impulzusokra, mik még inkább szeretnék megkeseríteni létezésem. Alkarom ég, hála rajtatátongó mély sebnek és az azt körül ölelő zúzódásoknak, bár még így is csoda, hogy megúsztam törés nélkül és nem lett nagyobb bajom. Ezt persze mindenki csodának könyvelte el, hisz senki sem tudta miként kerültem a felszínre és pihent kifáradt testem a homokos parton mikor már a mentők szirénázó zenéje, s fénye megjelent a víz felszínén visszaverődő fényként. Az előttről és az utánról minden kiesett, bár ezt az engem ért sokk hatásnak tudták be, nem is gyötörve magukat tovább az elveszett emlékeimen. De még én szerencsésnek voltam titulálva, addig a szüleimről ez nem volt elmondható, hisz őket a tenger habjai nyelték el és taszították testüket egyre mélyebbre, a sötét és üres mélységbe, míg nem kihalászták a roncsot az élettelen testükkel együtt.