Wolfblood: The beginning

5. fejezet vége - Jin

 Körülbelül 10 percbe telt mire a szoba ajtaján kopogtattak. Net kinyitotta az ajtót és ott állt egy szobalány. A lány szélesen mosolygott rá. Nem az a kuncogós nevetés volt, amire számított, hanem a barátságos és kellemes mosoly fogadta, amivel általában a vendégeket fogadják egy étteremben, vagy egy szállodában. Esetleg egy eladó a vásárlót üdvözölte.

A lány meghajolt, majd a jobb karját a jobb irányba tárta, ezzel jelezve az út irányt. Net megindult a lány előtt.

- Mi a neved? – kérdezte magán is meglepődve Net.

- Lisa.

- Te is vérfarkas vagy? Milyen nemzetiségű? - a lányt láthatóan meglepte a váratlan kíváncsiság.

- Igen, az vagyok. Aoriból származom. - hangja egy kissé keserűre sikeredett, pedig nem akarta. Nagyon nem.

- Szeretsz itt lenni? Nem hiányzik a hazád? - miért érdeklődik ennyire iránta?

- Nagyon szeretek itt lenni. De most, hogy az úrfi köztünk van, még inkább. – Net erre sehogyan sem akart reagálni, csak kérdezett tovább, mintha el sem hangzott volna.

- Miért szeretsz itt lenni?

- Aoriban nem volt jó sorom. - vajon jó ha elmondja neki? Eddig még senkinek sem beszélt a múltjáról. - Szegény voltam és nem kívánatos munkát kellett végeznem. A mester talált rám egy sikátorban és hozott ide.

- Oh. Részvétem. - a fiúra pillantott. Őszinte sajnálat tükröződött az arcáról. A szíve még hevesebben vert és melegség töltötte el. Azok a gyönyörű szemek miatta homályosodnak el és nézik a földet bánatosan. Annyira jól esett neki, hogy elmosolyodott.

- Köszönöm, de nem kell. Az életem része. Nem fogom elfelejteni, de szerencsére magam mögött tudhatom, és most tudom értékelni, amit kapok. Kérem, ne mondja vissza senkinek, de a többi itt dolgozó nem igazán hálás. Nem tudják igazán, hogy mit is köszönhetnek meg. Ráadásul van, aki hasonló múlttal rendelkezik, mint én. És mégis... - elhallgatott, ezzel adva nagy hangsúlyt a folytatásra. Ilyenkor jobban érzékelik a ki nem mondott dolgok súlyát, mintha valaki megpróbálná a szavakat az elméjükbe befúrni. Így el kell gondolkodniuk a folytatáson és ezeket a hiányzó szavakat nekik kell behelyezni, így könnyedén megmarad az emberekben.

- És mit gondolsz arról, ha azt mondom állapodjunk meg a vámpírokkal és próbáljunk meg békét kötni? - szögezte neki a kérdést. Úgy érezte, hogy értelmes lánnyal beszél, ezért kíváncsi volt a véleményére.

- Az ötlet tetszene, hiszen akkor az úrfinak sem kellene harcolni, de az úrfi szerint ez lehetséges? Én sokszor bíztam már meg másik élőlényben és ezek sokszor hagytak már cserben, vagy tettek velem rosszat.

- Ennek ellenére ismét bíztál valakiben. Eljöttél vele és továbbra is a szolgálatában állsz. Még mindig bízol benne, ahogy a körülötted levőkben.

- Ez igaz. Hiszen nem élnék, ha nem adtam volna meg a mesternek a bizalmat. Azt hiszem, egy próbát megérne a vámpíroknak is adni egy keveset. – helyeselt.

- De nem azért mondod, mert szerinted ezt akarom hallani?! Mert ha azt hiszed, akkor tévedsz. Én a te véleményedre vagyok kíváncsi.

- Én pedig azt mondtam el önnek. Higgye el, hogy egy helyes arc még nem fog késztetni arra, hogy hazudjak.

- Ezt örömmel hallom. - a lányra mosolygott olyan szélesen, hogy fehér fogai kivillantak.

Pont ekkor értek le a lépcsőn a hallba. A telefon ott állt egy kis asztalkán, az ebédlőbe vezető átjáró jobb oldalán. Net megköszönte az útbaigazítást és a kellemes beszélgetést, majd megvárta, míg a lány távozik. Gyorsan tárcsázott, de nem vették fel. Ki se csöngött. Ekkor Net egy másik számmal próbálkozott. Sokat várt mire felvették a telefont. Egy aggódó női hang szólt bele.

- Halló? - hallani lehetett, hogy sírt, mert beleszipogott a kagylóba.

- Jó napot, Limper Suhan?

- Igen, ki beszél? – mintha a hangban remény csendült volna.

- Mondel Net vagyok. Jin legjobb barátja. Jin otthon van?

A túlsó hang még aggodalmasabb és keserűbb lett. Ismét sírt. – Hát nem hallottad? Jin eltűnt. Tegnap óta nem láttuk. Nem írta meg, hogy elmaradna otthonról és épp ezért olyan furcsa, hogy nem jött haza.

Körülbelül ő is akkor jött el otthonról, amikor Jin eltűnhetett.

- Azt mondják te vagy aki utoljára látta. De nem találtak téged sem. Hol vagy? Mi történt Jinnel?

- Én... Én igazán nem tudom. Jin azt mondta, hogy el kell intéznie valamit, így az iskolánál elváltunk. De tényleg nem vall rá, hogy nem jelez haza.

- Hova ment? - már szinte sikított.

- Nem tudom. Kérdeztem, hogy mi dolga van, de azt mondta, hogy másnap elmeséli. Engem meg közben elhívtak. Azonnal indulok vissza és segítek, amiben csak tudok.

- Köszönöm. Hálás vagyok. - még szipogott, de úgy tűnt egy kissé nyugodtabb lett.

- Ugyan. Ez a legkevesebb. Hamarosan találkozunk. Addig is viszlát.

- Viszlát. – majd a kagyló koppant a helyén.

Net egy helyben állt. Mi fog még történni? Nem tudja mennyi dolgot lesz még képes befogadni a gyomra hát még a szíve. Azért is akart annyira beszélni barátjával, hogy rázúdítsa a problémáit. Milyen önző gondolatok jártak a fejében, mikor neki is biztosan ugyan annyi problémája lehet.

Vajon hol van? Mit csinál? Vagy talán nem is önszántából teszi? Miért nem faggatta jobban a barátját? De nem volt idő az önsajnálatra, sem arra hogy a múlton rágódjon. Ami megtörtént, megtörtént és a legokosabb, ha azonnal cselekszik.

„Maru, Masamune!" szólította őket magában. Tudta, hogy meg fogják hallani. Így is történt. Nem telt el öt perc és előtte termettek. A farkasok leültek a lába elé és figyelmesen várták, hogy mit kér tőlük gazdájuk. Net leguggolt melléjük és átölelte őket.

- Haza kell jutnom. Ebben kérem a segítségeteket. Nem mehetek egyedül, de itt senki nem fogja megérteni. Csak bennetek bízhatok.

A két fehér állat örömtől teli farok csóválásokkal és széles, lihegő mosolyokkal fogadták a kérését. Mikor Net elhajolt tőlük, két oldalról megnyalták az arcát.

Nem várakoztak, azonnal indultak. Ki a kapun, be az erdőbe.