Ha nem tűnsz el [Befejezett]

13.

Csak álltam ott szoborrá dermedve, remegtem, mint a nyárfalevél, a szememet könnyek csípték. A tekintetem arra a pirospozsgás és gyönyörű arcra tapadt, amiből csak úgy sugárzott az élet. Glória ennyi év után is megmaradt alacsony, vékony és törékeny lánynak, akiről első ránézésre azt mondanád, hogy a szél is elfújja, de ha egy kicsivel több figyelmet szentelsz neki, lehetetlen nem észrevenni azt a különös erőt és elszántságot, ami Glóriát jellemezte a törékeny testalkata ellenére. Lángvörös haja hosszú és lágy hullámokban omlott a vállára, a meghatározhatatlan színű szürkés kékes szeme pont olyan kifejező volt, mint amikor utoljára láttam, telt ajkai elnyíltak a csodálkozástól. Összességében tehát majdnem úgy nézett ki, mint amire kilenc éves korunkból emlékeztem, csak idő közben mint egy virág, kinyílt, érettebb, gyönyörűbb lett, és az egész lány, minden porcikája, minden rezdülése tele volt élettel. Különös, hogy ez éppen egy olyan személyről mondható el, aki a halál torkában volt.

Erre a gondolatra az addiginál is jobban elszorult a szívem, és képtelen voltam bármit is mondani. Glória egy fokkal jobban fel tudta dolgozni a helyzetet, a kezdeti döbbenet után halványan elmosolyodott, de a szeme, az a gyönyörű szép szeme szomorú maradt, csak úgy sütött belőle a bánat, bármit is jelentett ez. Jó pár másodpercig csak némán néztük egymást, és amikor már tényleg alig tudtam visszafojtani a sírást, Glória előre lépett. A túláradó érzelmek miatt még csak meg sem döbbentem ezen, bármennyire is nem számítottam rá, amikor Glória megölelt, ösztönösen és kétségbeesetten szorítottam magamhoz. Úgy éreztem magam, mint aki közel van hozzá, hogy visszakapja a másik felét.

Amikor elváltunk egymástól, akkor láttam csak, hogy sír, és bár Glóriát ölelve nem vettem észre, az én arcomon is folytak a könnyek.

– A hajad... – csuklott el a hangja, és hitetlen mosollyal kezdte csavargatni az egyik hajtincsem. – Még mindig ugyanolyan göndör.

– A tied pedig még mindig lángol – nevettem el magam halkan. – Emlékszel?

– Persze. Váltig állítottam, hogy azért ilyen vörös, mert kiskoromban megégett – bólogatott mosolyogva, ahogy neki is eszébe jutott az emlék.

– Hiteles voltál, ugyanis még mindig élénken él bennem a napnak az emléke, amikor úgy mentem haza, hogy meg akartam égetni a hajam...

– Ez komoly? – nevetett őszinte jókedvvel. – De remélem azóta megbarátkoztál a hajaddal, mert gyönyörű.

– A színével már nincs bajom, de utálom, hogy göndör. Mindig vasalom.

– Te így vagy jó, a vasalás túl mű – húzta el a száját, mire lesütöttem a szemem. – Mi a baj? – szúrta ki rögtön a hangulatváltozásomat, én pedig gondolatban felírtam azon személyek listájára, akik úgy látnak át rajtam, mint más az ablaküvegen, hiába nem találkoztunk évek óta.

– Semmi, csak... Tudod, nem a hajvasalás a leginkább mű dolog bennem. Elég sokat változtam az évek alatt – mondtam feszengve. Nem hiszem, hogy Glória értette, hogy mire célzok, de az utolsó mondatomra reagált:

– Hát igen, van miről beszélnünk, az tagadhatatlan.

A választásunk egy cukrászdára esett, azon belül a sarokban álló, legfélreesőbb asztalra, ami egész jó körülményeket biztosított egy kiadós beszélgetésre. Nem mondom, hogy az odavezető pár perces séta nem telt kissé kínosan, de az lett volna a csoda, ha a történtek után természetesen és felszabadultan tudunk viselkedni egymással.

Kissé feszengve szúrtam bele a villámat a browniemba, és nagy sóhajjal néztem fel Glóriára. Most, hogy végre találkoztunk, és láttam, hogy nem utál, már nem ódzkodtam ettől a beszélgetéstől, sőt, minden vágyam volt, hogy végre kimondhassam a bocsánatkérést, amit már nyolc éve szerettem volna.