Ez az Én városom [pjm] -szünetel-

Első rész

Iskolába kellett mennem, bármennyire nem volt sok kedvem hozzá. Nem tudott mi odakötni, mi felvigye a nem létező életenergiámat nulláról a minimumra, ahogy a legtöbb diáknak. Például az osztálytársak, hogy tudnak majd hülyéskedni. Nekem nem voltak barátaim, senkit se mondhattam, hogy mellettem áll. Mindenkit elmartam magam mellől, hisz csak sajnálatból voltak. Mindent abból az idióta sajnálatból tettek, a szavaik, tekintetük, mozzanataik csöpögtek a szomorúságtól, és attól a tipikus belső gondolattól: ennek a lánynak gyilkolták meg a szüleit, bátyját és a kiskutyáját. Igen, ez volt az a lány.

Nem akartam az lenni, nagyon nem. Híres lett a nevem, amire mindenki vágyik valailyen szinten, de nem ilyen áron. A címlapokon szerepelt a fiatal, tizenöt éves Byun Sooyun, akinek a világszerte körözött sorozatgyilkos, Árnyék felrobbantotta az otthonát, ahol a családja tartózkodott.

Természetesen folyamatosan kaptam a sajnálkozó tekinteteket, leveleket, ezért sokkal inkább beástam magam a fájdalmakba, semmi sem tudott kirántani onnan. Hogy is lehetett volna? Szemtanúja voltam, ahogy a tűzoltók megpróbálják eloltani a lángokat, mely az én otthonom roncsait falta. Benne a szeretteimmel.

Pszichológusokhoz jártam, sorban váltogattam őket, mint kurvák a klienseket, mivel semelyik sem nyerte el a bizalmamat valamiért. Az egyik túl kedves volt, a másik türelmetlen, a harmadik akaratos. De őszintén szólva, még az előbb említett kurva szakmának is jobban örültem volna, ha az jut osztályrészül, ha azzal visszakaphattam volna a családomat. De nem tehettem ezt meg, őket már semmi sem hozhatja vissza, örökre elmentek, és még csak el sem köszönhettem tőlük.

A bíróság a nagyszüleimhez költöztetett a haláleset után, azonban a két idős ember nem volt alkalmas a gyereknevelésre, sokszor felejtették el, hogy egyáltalán létezem. Így közösen megegyeztünk két év után, hogy tizenhét évemet amint betöltöttem, vesznek nekem egy apró lakást a belvárosban, ahol eléldegélhetek, ők fizetnek nekem mindent. Na hány tini tapsolna erre az ajánlatra vidáman? Nyilván nagyon sokan. De nem én. Szeretetet akartam, meleg, családi otthont, amilyenem volt. De csak én maradtam és a sötét emlékeim.

Legszívesebben meghaltam volna, de ezzel nem mentem volna semmire. Nem teljesült volna az elhatározásom és az életem legnagyobb terve: megtalálni és elkapni a családom gyilkosát, hogy megbosszulhassam őket.

A tévé előtt nyammogtam a reggelimen, kíváncsian figyeltem a híradót, hátha hallok valami újdonságot Árnyékról, de úgy tűnt, nem sok szerencsével jártak a rendőrök továbbra sem. Tegnap éjjel a gyilkos egy újabb férfit ölt meg, kiürítette autójának fékolaját, mire a gazdag fószer egy óvatlan pillanatban egy fának csapódott, hisz nem tudta bevenni a kanyart. Mutatták a roncsokat, és megemlítették, hogy volt két kislánya, felesége, akik teljes sokkban vannak. Na nem mondjátok?

Még két év után is kint garázdálkodik az a köcsög, sokszor ártatlan áldozatokra vadászva, és nem képesek elkapni. Milyen végzettségük van az itteni hatóságoknak? Valami számítógépes játékot vittek végig és azért kapják a papírokat? Idegesítő és ijesztő is egyben, hisz elgondolkodik az ember, hogy tényleg ennyire okos bűnözőről lenne szó? Aki ilyen könnyedén kijátsza a rendőrséget is?

Eltettem az üres tányéromat a mosogatóba, mikor végeztem az evéssel és a híradónak is vége volt, vállamra kaptam a könnyű táskámat. Megigazítottam festett, vöröses hajamat az előszobai tükörben, hogy ne álljon úgy, mint egy boszorkánynak, és felvettem a sportcipőmet. A kinti meleget tekintve csak egy pólóban hagytam el a lakást, a földszinten az utcára érve szinte perzselt a Nap. Június eleje volt, közeledett a suli vége, és már minden tantárgyból lezártak minket, úgyhogy nem igazán kellett foglalkoznom senkivel és semmivel, csak bementem létezni.