A már-már gyászoló szülők elkeseredve ültek a palota lépcsőjén. Nem tehettek mást, minthogy csak vártak arra, hogy a sors mindent helyre hozzon és talán felbukkan a lányuk.
Minjun a kapu felé néző erkélyen állt és a korláton megtámasztva kezeit várt szintén.
Borzalmasan aggódott. Két dolog között vacillált: Hwara valóban halott vagy nem? Látja még viszont vagy a mai nap volt a legutolsó alkalom?
Nagyon hiányolta. Azt kívánta, hogy most bárcsak itt lenne vele és ez az egész meg sem történt volna. Elképzelte, ahogyan karjaiba zárja törékeny kis testét és csókokkal hinti be minden egyes kis porcikáját. Ahogyan mélyen beszívja virágillatát és minden egyes percet vele tölt, amelyek azonnal bearanyozzák a napját és boldogság árad szét mellkasában.
De ez mind most oly' messzinek tűnt. Nem lehetett tudni, hogy él-e még a hercegnő vagy nem. Csak a sorsot kérlelte arra, hogy mindent hozzon helyre, mintha mindez meg sem történt volna.
Persze a segítség már rég úton volt. Csak várni kellett rá.
Jimin hosszú szenvedés árán ugyan, de megérkezett a palota területére nyíló kapuhoz. Fáradtan fújta ki a levegőt, majd újra erőt gyűjtött és tovább indult, melynek következtében a szülők és Minjun is felfigyelt mozgolódására.
A félhomály miatt egyre jobban próbáltak koncentrálni rá, hátha még többet fognak belőle látni. Viszont ahogyan Jimin közelebb jött, kezdtek kirajzolódni az alak különös vonalai. Mikor pedig még jobban közelebb került és egy lámpa fényébe lépett, minden egy csapásra megváltozott: a sárgás fény felfedte a részleteket, így a szülők és a herceg is kijelenthette magában: a hercegnő visszatért.
A két felnőtt azonnal felpattant és odasietett hozzá, a fiú pedig rögvest megfordult és megindult le az ajtó elé, hogy végre fogadhassa élete szerelmét.
- Hwara! Édes kislányom! – kiáltott örömkönnyei mögül a királynő és lekuporodott, hogy átölelhesse lányát, hiszen Jimin lábai közben összecsuklottak.
- Hol találtad? – intézte kérdését egy kis idő után hozzá a király, miközben Minjun is Hwarához jutott és csakúgy leguggolt.
- Egy... gödörben... az... erdőben – szinte fájdalmas volt kipréselnie magából a szavakat.
- Áldjon meg az Isten! Mélységesen köszönjük a tetted! – a királynő szinte már térdepelt a fiú előtt, annyira hálás volt. Zokogott és számtalanul köszönetet mondott.
- Semmiség... felség... én... csak... a... munkámat... végzem...
- Jaj, ne is beszélj! Csak rosszabbodni fog az állapotod! – tápászkodott fel végül a nő – Azonnal kerítenünk kell neked egy orvost. A mi részünkről minden rendben lesz – törölte le könnyeit – Minjun, vidd fel Hwarát a szobájába és fektesd le! Drágám, hívd az orvost hozzá! – nézett az említett személyekre, akik már tették is a dolgukat – Te pedig gyere velem, ha bírsz. A lovagok kórházi szárnya nincs innen messze.
Azzal a fiú nagy nehezen feltápászkodott és engedelmesen követni kezdte a nőt. Lábai még szerencsére bírták, így nem kellett különösebb segítség hozzá.
Hamarosan beköszöntött az éjjel. Minjun, a királynő és a király egy tapodtat sem mozdult azóta a hercegnő mellől. Várták, hogy felébredjen végre és az órák óta folyamatosan tartó aggódásnak vége legyen. Csak az számított nekik, hogy épségben legyen és minden baj elmúljon. Csak egy egészséges Hwarát akartak a szemük előtt látni.
A remény újra megszületett már erősebb formában, ugyanis a lány pár pillanatom beül lassan rebegtetni kezdte pilláit addig, míg ki nem nyitotta a szemét és zavarodottan nézett végig a köré gyűlt személyeken. Ebbe persze az éppen róla gondoskodó orvos is beleszámított.
- Édes kis virágszálam, hát felébredtél! – fogta meg azonnal kezét a királynő.
- Anya...? Apa...? Minjun...? – szólalt meg a lány – Ti... én... mi történt velem? Miért vagyok itt? – kérdezte, miközben furcsállva nézett végig kötésein, amelyekből minden egyes sebre jutott, így egyik csupasz karját szinte teljesen be is fedte. Itt-ott vérfoltok akadtak az átázott, fehér anyagon, de ettől el lehetett tekinteni – Mi ez a sok kötés és miért vannak rajtam?
Anyja csak mosolygott tudatlanságán, majd kedvesen válaszolt:
- Megtaláltak téged az erdőben. El sem tudod hinni, hogy mekkora kő esett le a szívünkről, mikor visszatértél! – mesélte el a jelenlegi helyzetet ismét könnyekkel küszködve, ahogyan fejében újra és újra visszaképzelte magát abba a szörnyű, aggódó helyzetbe, amit férjével és Minjunnal élt át várakozás közben.
Hwara, átgondolva a hallottakat, azonnal kérdezgetni kezdett megmentője felől és arról, hogy hogyan találták meg. Édesanyja minden kérdésére választ is adott. De a végén csak ennyit mondott:
- Jiminnek köszönheted. Ha ő nem lett volna ott és nem talál meg, Isten tudja, hogy mikor kerülsz elő.
Egy újabb napra ébredt a birodalom. A hó újra hullani kezdett, még jobban fehér takarója alá gyűrve a tájat. A hőmérő már mínuszokban mászkált, ami abszolút érezhető volt, ha valaki kilépett a szabadba. Az istállók melegében viszont a lovak bőszen eszegettek a kint tomboló hideg ellenére is. A palotában és a lovagi házakban is szintén béke és melegség uralkodott. Viszont ez csak egy valakire nem volt igaz – méghozzá Jiminre.
Jimin az ágyán ült, meredten bámulva maga elé. Fejét kezével támasztotta térdein és homlokát fogta.
Mióta Hoseok már nem erősítette az élők sorát: Jimin teljesen egyedül maradt. Szótlan volt és összetört. Gyász uralkodott el szívén. Egyszerűen nem tudta elhinni a történteket és nem tudott beletörődni abba, hogy ez a folyton életvidám, mosolytól sugárzó arcú dicső lovag, akit a legigazibb és legegyetlenebb barátjának tartott – már nincs többé. Szíve nem dobog többé, levegőt sem vesz többé. Nincs többé jóban-rosszban mellette és nem látja el tanácsaival többé őt. Nem erősíti őt többé lelkileg, nem segít neki többé. Semmi sincs többé. Csak egy tátongó lyuk a szívében. De nem csak az övében, hanem az összes olyan emberében, akikhez nagyon közel állt és akik nagyon fontosnak tartották őt. Akiknek már-már családtagnak számított.
De persze volt itt egy másik probléma is, méghozzá maga Hwara. Az a kis angyal, akiért élni-halni merne. Ó, hogy ő mennyire is szereti azt a lányt! Nála tündéribb teremtést úgy érezte – nem teremtett a Föld. Mindent kockáztatni volt kész érte.
Újra meg akarta kaparintani kis szívét és jóvá tenni azt, amit elrontott. Azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az időt úgy, hogy megfontoltabban cselekedjen.
Sajnos az időutazást még nem találták fel. De ez a tett, amit Hwaráért művelt ma... vajon elindít egy sorscsapást? Vajon létrehoz majd egy... pillangóhatást?
VOCÊ ESTÁ LENDO
Lolita | Jimin ff
Fanfic,,Egyenesen a palota felé tartok. Azt akarják, hogy én legyek a királynő." Blogspot: http://lolita-jimin-ff.blogspot.hu/
