Ha nem tűnsz el [Befejezett]

14.

– Nagyon elgondolkoztál.

Patrik hangjára összerezzentem, és morcosan vettem tudomásul, hogy igaza van, a kezemben tartott tölcsér alja ugyanis teljesen átázott, így a citromfagyi fehér foltokat hagyva csöpögött a fekete topomra. Patrik szórakozott mosollyal nézte végig, ahogy csak még nagyobb kárt okozva szétkenem a fagyit a ruhámon, és közben szitkozódom.

– Igen, bocsi. De nagyon szépen játszottál.

– Na persze.

– Esküszöm, hogy figyeltem! – háborodtam fel, majd feladtam a foltok eltűntetését és azzal kezdtem foglalkozni, hogy hogyan ehetném meg úgy a fagyimat, hogy közben nem leszek tiszta maszat.

– Na persze – ismételte színpadias sóhajjal.

Először tényleg figyeltem. Én válogattam a kották közül, és én mondtam meg, hogy mit zongorázzon, és nagyon is szépen játszott, de a zene hatására idővel automatikusan kizártam a külvilágot és a gondolataimba merültem. Bőven volt min gondolkoznom, jó és rossz dolgokon egyaránt.

Pontosan két hét telt el azóta, hogy Glóriával találkoztunk a cukrászdában, két hete voltunk ismét legjobb barátok, és vele kapcsolatban erre a két hétre nem is tudtam máshogy visszagondolni, csak mosolyogva. Szinte minden nap találkoztunk, ami először furcsa is volt mindkettőnknek nyolc év kihagyás után, de azt nem lehet mondani, hogy bármelyikünk is bánta volna. Kezdetben még kicsit óvatosan bántunk a másikkal, kölcsönös volt az az érzés, hogy nem akarunk már több fájdalmat egymásnak, és ezekben az első napokban még nemigen csináltunk semmi konkrétat azon kívül, hogy leültünk beszélgetni. Tudtuk, hogy nem szabad kerülni a múltról szóló témákat, és még az elején őszintén meg kell őket beszélni, hogy később ne legyenek emiatt problémáink. Úgyhogy kertelés nélkül elmondtam neki, hogy mi minden történt velem, miután elváltunk, vagyis hogy Dalmával legjobb barátnők lettünk, a hatására elkezdtem sminkelni és vasalni a hajam, újra a népszerűek táborát erősítettem, ami gimis korunkra csak fokozódott, magyarul Dalma volt a menők koronázatlan királynője, én meg a legjelesebb udvarhölgye, elmondtam azt is, hogy összejöttem Ádámmal, amit azóta is életem egyik legnagyobb meglepetésének tartottam, elmeséltem, hogy kissé magam alatt voltam, amikor Ádám elrepült Amerikába, magyarul az egész nyarat végig akartam bunkózni mindenkivel, de ekkor jött Patrik, aki kissé észhez térített, és a fejébe vette, hogy megszabadít a felszínességtől, és végül beszámoltam neki arról is, hogy Dalma mit tett, és emiatt milyen csúnyán kaptunk össze.

A monológomnak minden pontját kitárgyaltuk, Glória nem grimaszolt, nem kért számon, hogy mi lett belőlem, nem vetette a szememre, hogy „úristen, milyen felszínes lettél", csak annyit mondott, hogy jó ötletnek tartja, amit Patrik csinál, és maga Patrik is szimpatikus neki. Ezen nem tudtam nem mosolyogni, és bármennyire is titok volt, egyszerűen muszáj volt beszámolnom neki Patrik múltjáról, hogy lássa, miken ment keresztül ez a fiú, és ennek ellenére mennyire nagyon jó ember. Ádámról nem sokat tudott mondani, csak hogy nagyon reméli, hogy van elég jó hozzám, és amin nagyon meglepődtem, az az volt, hogy Dalmával kapcsolatban kifejezetten kérte, hogy gondoljam át a dolgokat, és próbáljak megbocsátani neki. Amikor megkérdeztem, hogy mégis miért tartoznék neki ezzel, azt válaszolta, hogy nem neki tartozok, hanem magamnak azzal, hogy megkímélhessem magam egy adag gyűlölködéstől és haragtartástól. Alaposan elgondolkodtattak a szavai.

És ő is mesélt arról, hogy mi történt vele harmadikos korunk óta, bár jóval kevesebbet, mint én. Neki sem volt olyan kellemes feleleveníteni a betegsége időszakát, és nekem sem akart vele fájdalmat okozni. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi ok miatt szépített is a helyzeten, amikor azt mondta, hogy igazából nem is volt vészes, a szülei végig ott voltak mellette és támogatták, és bár döcögősen, de az anyagi dolgokkal sem volt gond a támogatások miatt. Azóta pedig mondhatni átlagos életet újra, iskolába jár, vannak barátai, határozott elképzelése van a jövőjéről – rákkutató szeretne lenni –, a szülei pedig szereztek munkát maguknak, így már a pénzzel sincsenek gondjaik. Ez mind nagyon szép és jó hír, de egyszerűen nem hagyott nyugodni az, amiről beszélt az első találkozásunkkor, vagyis az álmatlanul, egyedül, a gépek csipogását hallgatva töltött éjszakák, meg az idegesítő infúziós cső, így muszáj volt még egyszer rákérdeznem, hogy nagyon nehéz volt-e neki. Olyan megnyugtatóan mosolygott rám, hogy egy pillanatra el is hittem, hogy nem volt az. Azt válaszolta, hogy ne hibáztassam magam, mert ő egyáltalán nem haragszik.