Unknown Presence - Ismeretlen Jelenlét

3.) Vihar Előtti Csend

A fogságban egyáltalán nem volt kellemes. Végtére is egy lyukban gubbasztva kínoztam magam a saját gondolataimmal és a meggyilkolt emberek arcával. Többször is megfordult a fejemben az a kérdés, hogy ez miért velem történik, de senkisem adott választ rá. Nagyon lassan teltek az órák, és kezdtem úgy érezni, hogy tényleg jobb lenne ha meghalnék.

Csendben telt el az első ott töltött napom. A másik énem semmi életjelet nem adott magáról, és továbbra is egyedül voltam bezárva a saját gondolataimmal. Úgy éreztem, hogy ezt szándékosan csinálja. Elvégre nem akar bezárva élni, ezt megmondta. Ha most meghúzva magát csendben lapul, akkor megúszhatja. Azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnám előcsalogatni, de semmi sem jutott eszembe amire ebben a helyzetben ugrana.

Gond nélkül telt el 3 nap amióta a fogdára kerültem, és egy rendőrtiszt érkezett, hogy kiengedjen.

- Jöjjön hölgyem, vége a fogdának. - szólt, és kinyitotta az ajtót.

- Elnézést, nem maradhatnék még néhány napot? - kérdeztem vissza reménykedve.

- Sajnálom, de nem. - közölte velem lágy mosollyal majd folytatta: - Kérem kövessen. Mr.Morgen látni kívánja.

„Na csak ez hiányzott!" - gondoltam magamban. Valahogy abban a pillanatban semmilyen porcikám nem kívánta, hogy Ray szembesítsen azzal, hogy megkattantam. Tudtam jól magamtól is, nem éreztem szükségét, hogy más is rávilágítson. De mást nem tudtam tenni minthogy követtem a rendőrtisztet.

Odaértünk Ray irodájához, és bementem.

- Evelyn. - szólított meg Ray amint meglátott. - Kérlek, foglalj helyet.

- Rendben. - válaszoltam a földet bámulva zavartan, majd leültem.

- Nos! - kezdte el a mondandóját. - Az itt töltött idő alatt a „másik személyiséged" nem mutatta meg magát, ettől függetlenül nem zárjuk ki továbbra sem a létezését.

„Hisz nekem?" - csillant fel a szemem, de ezt hangosan megkérdezni nem mertem.

- A helyszínelés során Dr.Smith magánrendelőjében szintén nem voltak ujjlenyomatok, pont úgy mint az azelőtti nap a munkafelvételin. - közölte velem a tényeket. - Emellett a Doktor Úrnak nem volt a arra a napra más páciense már, ráadásul az azt követő napon egész nap szabad lett volna.

- Akkor... hiszel nekem? - kérdeztem meg végül kissé félénken.

- Mondhatjuk. - válaszolta, de nekem már ez elég volt egy mosolyhoz, de ő így folytatta: - Egyellőre arra jutottunk a nyomozócsoporttal, hogy a beleegyezéseddel beutaltatunk betegként a St.Kennedy körzeti elmegyógyintézetbe és 2 ott dolgozó neves orvost állítunk a megfigyelésedre.

- Kicsit sem hangzik vonzóan. - feleltem. - De, ha így felfedhetem a kilétét a másik énemnek, akkor vállalom.

- Rendben. Igazából már intézkedtünk az ügyben, csak a válaszodra vártunk.

„Szóval végül csak diliházban kötök ki" - gondoltam magamban, de más logikus módot én sem tudtam volna találni. Végül is ez volt a tervem egyik lehetséges végkimenetele már napokkal ezelőtt is. Ahogy ezeken a dolgokon elmélkedtem valahogy egyre nyugodtabbnak éreztem magam, diliházba vonulhatok. Mintha valamiféle megváltás lenne számomra.

Ezután elmémbe hasított egy másik gondolat, ami szinte penge módjára szabdalta fel a megváltási teóriám. Ez pedig az volt, hogy napok óta nem mutatta magát. Miért jelenne meg pont az intézet orvosai előtt? Szörnyű érzéssel töltött el hirtelen, de sajnos így sem volt jobb ötletem.

- Mikor vonulhatok be? - kérdeztem Ray-től.

- Lehetőségeink szerint azonnal indulunk. - felelte, de ekkor azt éreztem a hangján, hogy nem szívesen teszi.

Mikor odaértünk a diliházhoz Ray bekísért és csak akkor ment el onnan, mikor a 2 doki már „átvett" tőle. Egy idős tudós forma sovány fickó akit Dr.Johnatan Dexter-nek hívtak, és egy 30 év körüli sötét hajú szakállas kissé testesebb férfi akinek a neve Dr.Derek Lloyd volt. Ők voltak az előre felbérelt orvosaim. Bevallom kissé megrémültem tőlük. Nem tűntek teljesen normálisnak, de igazából az én gondommal ne ítéljek el másokat, hiszen az őrült itt én voltam. Nem is éreztem magam másképpen, bár nem bántak úgy velem.

Ismét eltelt egy nap, és egy újabb mindenféle gond nélkül. Éreztem, hogy ebből baj lesz később. A „démonom" nem fogja sokáig tűrni a bezártságot, és a körülöttem lévő más zakkant embereket, de valahol mégis biztonságban éreztem magam itt tőle. Dr.Dexter és Dr.Lloyd sok időt szántak rám, és mindent meghallgattak amit mondtam. Bevallom jó érzéssel töltött el, hogy figyelnek rám, és a mások által képzelgésnek hitt történeteimre. Meglepő módon eddig nem tömtek nyugtatókkal, bár okot sem adtam rá. Arra a következtetésre jutottak ennyi idő alatt, hogy a kettő személyiség közül az enyém a dominánsabb a testben. Hát ezt egyáltalán nem értem mire mondják, még önbizalmam sincs nemhogy dominanciám, de már megérte ide jönnöm mert elhiszik a másik énem létezését. Ez ismét csak boldogsággal töltött el. Előjegyeztek feji CT-re a következő napra, hogy kiderítsék, hogy van e bármi elváltozás az agyamban. Erre sejtettem a választ.

Másnap meg is történt a vizsgálat, és az eredmény nem csak engem döbbentett meg. Semmiféle elváltozást nem találtak, semmi arra utaló jelet, hogy kettő külön élő személyiség létezhet a fejemben. Kezdett egyre furcsább lenni számomra az egész, de a dokiknak nem lankadt az érdeklődése kicsit sem. Mintha egy új felfedezést jelenthetnék a számukra, még több időt szántak rám, és a következő két napban több vizsgálatot is elvégeztek rajtam, amiknek a nevét kimondani se próbálom meg. Igaz innentől az eredményekkel sem voltam tisztában, amire rásegített az is, hogy latinul beszélték meg.

Azonban a negyedik nap után nem bírta tovább, és megszólított végre:

- Evie! Kezd elegem lenni abból, hogy ki akarsz játszani! - mondta, de cseppet sem hangzott dühösnek.

Az orvosaim jelenlétében voltam ebben a percben, és mivel pont a létezését akartam bizonyítani válaszoltam is neki:

- Nem kijátszani akarlak, hanem, hogy tűnj el végre! - a két doktor figyelme rám szegeződött és szinte megnémultak.

- Mégis mit hiszel? - kérdezte tőlem, most már kissé ingerülten.

- Ez az én testem, az én életem, semmi helyed nincs benne! - mondtam neki.

- Akármit teszel, akkor is a részed leszek, Evie. - vágott vissza.

- NEM! - üvöltöttem. - TE NEM AZ ÉN RÉSZEM VAGY!

Akkor hirtelen felindulásból erőteljes dühkitörésem lett. Minden tárgyat ami az utamba került felborítottam, vagy ellöktem, s közben a másik énemnek kiabáltam. Az orvosaim természetesen behívtak némi segítséget és lefogtak, majd hozzákötöztek az ágyhoz bőr szíjakkal hogy ne tudjak tombolni. Eközben még mindig a másik énemmel társalogtam, de némi nyugtató hatására már nem kiabáltam vele.

- Hagyj engem békén... - sírtam magamnak az ágyhoz kötve, de közben próbáltam a szíjak szorításából kiszabadulni.

- Ne nyafogj már annyit! - parancsolt rám. - Pont olyan vagy mint egy óvodás. És tudod jól, hogy mindegyikőjükkel végezhetünk.

- Nem akarom... - és még mindig a kötözésből próbáltam kifeszengeni.

- Ezt majd én eldöntöm cukorborsó! - felelte gúnyosan.

Ekkor lenyugodtak a karjaim, és a lábaim, abbahagyták a rángatózást, és az ágyra ereszkedtek. Megint belülről figyeltem magam. Pont mikor már úgy éreztem, hogy talán elment, mikor végre biztonságban voltam. A sok vizsgálat sem zavart, inkább azt viseltem el mint Őt.

- Na, a velem kapcsolatos kísérleteiteknek itt és most vége! - csendült fel a hangom, a számomra már jól ismert flegma stílusával.