Nefelejcs

Part 1

A szél susogása üti meg fülem és egy egyre erősödő hang. Nőiesen cseng, ezt tudom, abban azonban biztos vagyok, hogy sosem halottam még. Csak árnyékokat látok, azt is csupán szemhéjamon át.  A hang tulajdonosa megsimítja vállam, érintése gyengéd. Teszek egy kísérletet arra, hogy megmozduljak, ám végtagjaimba szörnyű fájdalom nyilall. Mélyet lélegzem, a levegő friss és üde. Noha a fájdalom nem csillapodik, megmakacsolom  és kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. 

Háromig számolok, ezzel is igyekszem egy kis időt nyerni. Hunyorogva próbálom összerakni a látottakat, beletelik pár percbe, mire megszokom a szikrázó napsütést. Lassan kitisztul a kép. Egy nő az, ahogy sejtettem, és valóban elképzelésem sincs, ki lehet. Szemében aggodalmat vélek felfedezni. Hangja mély, lassan beszél, talán ezzel magyarázható, hogy tompán hat, amint ezredjére teszi fel a percek óta ismételgetett kérdést.

-Jól érzed magad, drágám? - kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett. 

Kábultan néztem rá, kétségbeesett hanglejtése azonban hamar átragadt rám is, ezért egy hirtelen ötletnél vezérelve felültem. Arra nem gondoltam persze, hogy ez mivel fog járni. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy mindjárt elhányom magam. Elképzeltem a jelenetet, szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy a hölgy arca az enyémhez hasonlóan zöldre vált, ugyan nem a hányingertől, hanem az idegtől, de hamar elszégyelltem magam, ezért igyekeztem úrrá lenni magamon és elhessegetni még a rókázás gondolatát is. 

-Hol vagyok? - kérdeztem nagyokat pislogva. Hangom idegenül csengett, olyan ismeretlen magasságot ütött meg, hogy azt hittem, van itt valaki más is, aki velem egy időben határozta el, hogy felteszi a fejében kavargó száz és száz kérdés közül az elsőt, amit ki tud nyögni. Szétnéztem, de nem mivel a tágra nyílt szemű nő kivételével más nem tartózkodott a közelemben, be kellett látnom, magam hallottam. Reménykedtem, hogy csak a hirtelen rám szakadó félelem miatt vékonyodott így el, így nekifutottam még egyszer, igyekezve ezúttal  nyugodtabb hangszínt ölteni.

-Hol vagyok? - örömmel nyugtáztam, hogy sikerült elkerülnöm egy ötéves kislány hanglejtését. Pedig biztos megirigyelte volna, ha hallott volna az előbb. 

-Beaufort közelében. - mondta kedvesen. Soha életemben nem hallottam még ezt a városnevet. Furcsán nézhettem rá, mivel folytatta. - Dél Kaliforniában, Charlestontól néhány kilométerre. - Hogy kerültem én ide? Sosem jártam még erre.  

-Hogy hívnak, drágám? - kérdezte a hölgy. Tekintete lágyabb volt, mint néhány perce. Szemét mély szarkalábak határolták. Barna haját meg-meglengette a szél, közben pedig türelmesen várt. Ekkor valami leírhatatlan érzés suhant át a cikázó gondolataim között. Ugyanis nem tudtam válaszolni. Nem tudtam megmondani a nevem.

-Nem tudom. - feleltem ismét cérnavékony hangon. - Nem tudom. - ismételtem meg, mintha most biztosabbat mondtam volna. - Semmire sem emlékszem. 

A hölgy gondterhelten pásztázta tekintetem egy darabig, majd mindössze ennyit mondott.

-Grace vagyok, Beaufortba tartok. Elviszlek a kórházba. Fel tudsz hívni valakit? - Automatikusan a zsebeimhez nyúltam, de akárhogy tapogattam őket, üresnek tűntek, így megráztam a fejem.

 - Nincs nálam a mobilom.

-Telefonálnál valakinek? Tessék, itt az enyém, ha esetleg... - döbbentem néztem rá. Azt sem tudtam megmondani, hogy szólíthat. Mégis kit hívnék fel? És a legnagyobb kérdés, hogyan? Emlékezetből bepötyögnék egy telefonszámot? - Ne haragudj. Gondoltam... Tudod mit? Felejtsd el. Segítek felállni, add a kezed. - nyújtotta ki az övét. Pár pillanatig haboztam, végül beláttam, hogy szükségem van a segítségére, nem válogathatok. Nem ismerem, ez igaz. Azonban én magam sem tudom, hogy ki lehetek.