Ha nem tűnsz el [Befejezett]

15.

– Dóri vagyok – folytattam, majd tartottam egy kis szünetet, hátha kiderül, hogy Ádám telefonja egyszerűen nem jelezte ki, hogy én hívom, és ezért nem üdvözölt kicsit kedvesebben. De valószínűleg nem volt szó erről, ugyanis Ádám nem szólt egy szót sem a vonal másik végén. Hangtalanul sóhajtottam, majd folytattam: – Tudom, hogy nem így beszéltük meg, és nem kellene most hívnom, de beszélnünk kéne pár dologról.

– Ja, lehet, tényleg nem kellett volna felhívni – szólt közbe Ádám elég nemtörődöm stílusban, mire pár másodpercre bennem rekedtek a szavak. Titkon bíztam benne, hogy a menő imidzséből adódóan lazán fogja kezelni a helyzetet, vagyis azt, hogy elfeledkeztem a szülinapjáról, de ez egyre inkább megdőlni látszott, eléggé úgy tűnt, mint aki be van rágva.

– Ööö, bocsi. Reméltem, hogy nincs programod, nem akartalak zaklatni...

– Hidd el, amit csinálsz, elég messze van a zaklatástól.

Újabb flegma válasz, ami sokkhatásként ért. A csend olyan végtelen hosszúra nyúlt, hogy azt hittem, itt vége is lesz a beszélgetésünknek, de Ádám végül újra megszólalt.

– Mondd, Dóri, történt valami súlyos, valami életbevágóan fontos, ami száz százalékosan magára vonta a figyelmedet?

– Izé... Nem – válaszoltam lesütött szemmel, éreztem, mire megy ki a játék.

– Elhagytad esetleg a telefonod, ami miatt nem tudtál netre csatlakozni?

– Nem.

– Talán beütötted a fejed, és kiestek az emlékeid? – Bár Ádám ezúttal nem volt gúnyos, hanem kifejezetten tanácstalan, ugyanannyira fájtak a szavai. Vagy talán egy kicsit jobban is.

– Nem.

– Akkor nem értem – sóhajtott, én pedig az ajkamba haraptam. – Remélem legalább tudod, miről beszélek.

– Igen... Igen, tudom, és én sem értem. Istenem, fogalmam sincs, hogyan történhetett – mondtam halkan, és éreztem, hogy vöröslik a fejem szégyenemben.

– Szóval te sem tudod, hogy felejthetted el a pasid szülinapját. Hát ez csodás, mit ne mondjak – röhögte el magát kínosan, és fogalmam sincs, miért, és miért pont ekkor, de erre a mondatra kinyílt a bicska a zsebemben.

– Azért te sem vagy olyan ártatlan, mint hiszed! – förmedtem rá, és most ő némult meg a csodálkozástól. – Amikor elmentél Amerikába, megszűnt számodra minden más, ami nem ott van, például Budapest, a barátnőd is. Nem akartam mondani, soha nem akartam szemrehányást tenni azért, hogy elhanyagolsz, de azért nem volt kellemes érzés, képzeld! Hát még az, amikor megtudtam, hogy lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, arról már nem is beszélve, amikor két reggel is arra ébredtem, hogy „Bocsi, elfelejtettelek felhívni, majd ma este pótlom", aztán meg hiába vártam este, semmi nem történt – zúdítottam rá a sérelmeimet, közben a szívem annyira kalapált, hogy majd kiugrott a helyéből. Felfoghatatlannak tűnt, hogy mi, a tökéletes kapcsolat példája, az álompár veszekedjünk egymással, el nem tudtam képzelni, hogy juthattunk el idáig.

– Igen, belátom, hogy napi nyolc óra foci, és további nyolc óra beszervezett program után képes vagyok megfeledkezni dolgokról, azt is elismerem, hogy amikor nap végén már egyszerűen nem tudok magyarul gondolkodni a sok angol beszéd után, elfelejtek sok mindent. De ez semmi ahhoz képest, amit te csináltál! – vágott vissza, én pedig hiába tudtam, hogy valahol igaza van, hiába tiltakozott a felszínes énem, hogy ha most látna minket valaki, a tökéletesség lenne az utolsó dolog, ami eszébe jutna, már nem tudtam lehűteni magam. Rádöbbentem, hogy túl kevésszer voltam őszinte a barátommal, csak azért, mert féltem egy esetleges vitától.