Feladom!

13.rész- Nem akarom...

BEKA SZEMSZÖGE

Nem akarok vele találkozni, sem beszélni. Nem akarom, hogy hozzám szóljon és megérintsen, de nincs menekvés. Ahogy berántott a szűk folyosóra a falnak vágódtam. Ő kezével fejem mellet megtámaszkodott, ezzel elzárva előlem a menekülés útvonalát.

-Szóval hol is tartottunk?

-Hagyjon békén!

-Ugyan már, hiszen csak beszélgetünk.

-De én nem akarok!

-Nyugi. Nem fog semmi történni. Hacsak... Hacsak te nem akarod. De tudom, hogy akarod. -villantott felém egy kissé perverz mosolyt.

-Na ide figyeljen. -mondtam volna a magamét, de betapasztotta a számat mutatóujjával.

-Sokkal szebb vagy mikor nem beszélsz. -elkezdett közeledni felém. Én ezt nem hagyhatom. Felhúz és hányingert kelt bennem. Nem igaz, hogy ilyenkor nincs senki a folyosón. A helység nyomasztó csendjét egy csattanás szakítja meg. Bizony nem hagyom magam. Kapott egy észhez térítő pofont, amitől kissé meghátrált.

-Na ide figyeljen maga öntelt tuskó! Nem érdekel, hogy a tanárom és, hogy kezet emeltem magára, de ezt most hagyja abba. Értem én, hogy most kezdi élni az életét a nagy stílusváltás miatt, de ne a diákjain gyakoroljon! Vagy legalább valaki olyanon, akiről tudja, hogy borsónyi agya van és bármit megtesz a jobb jegyért! Bár nem ajánlom, hogy bármelyik diák lány közelében meglássam, mert nem állok jót magamért! Higgye el simán eltudom intézni, hogy ne legyen itt többet tanár, szóval fogja vissza a hormonjait és legyen normális! -nem érdekelve a reakciója otthagytam és elrohantam.

Egészen a női mosdóig rohantam. Úgy csaptam ki az ajtót, mintha tűz lenne az iskolában és az a kijárat lenne. Gyorsan megtámaszkodtam a mosdó kagylón és megnyitottam a csapot. Hideg vízzel megmostam az arcom és próbáltam lenyugodni. Nagyon remegek. Minden bátorságom összeszedtem, hogy ezeket a fejéhez tudjam vágni. Remélem megértette és nem lesz semmi következménye. De ki kellett állnom magamért és diák társaimért, egy ilyen embert nem is lehet tanárnak hívni.

Gondolataimból az ajtó nyikorgása szakít ki. Egy alacsony termetű, rövid, göndör, vörös hajú lány lépett be az ajtón. Gyorsan letöröltem könnyeimet nehogy észrevegye.

-Minden rendben?

-I-Igen. Persze.-szipogtam.

-Nem úgy nézel ki.

-Pedig minden oké. Köszi.

-Láttam a jelenetedet a tanárral. Sajnálom, hogy nem mentem oda segíteni. Velem beszélhetsz róla, nyugodtan, nem mondom el senkinek. -ebben a pillanatban vesztettem el minden erőm és a földre rogytam. Ő ledobta a táskáját, elzárta a csapot, aztán leguggolt mellém, majd szorosan magához ölelt.

-Minden rendben. Nincs semmi baj. Már vége. -én csak egyre jobban zokogtam minden megmaradt energiámmal kapaszkodtam belé. Annyira megijedtem. Tudom úgy tűnt, hogy meg se kottyant nekem, de nem így volt. Attól tartottam, hogy a szavaim ellenére tenni fog valamit. És ki tudja, hogy mit tervezhet még?

-Úgy féltem.

-Eltudom képzelni. -simogatta fejem- De most már vége. És én segíteni fogok neked túllépni ezen.

-Kedves vagy. -törölgetem a szemem. Nem mondott semmit csak elővett egy zsepit és átnyújtotta.- Pedig még csak a nevedet sem tudom.

-Roxan vagyok. -mosolyodott el kicsit.

-Én meg Rebeka. -próbálkoztam én is valami hasonlóval.

Már jobban éreztem magam, hogy van mellettem valaki. Igaz nem ismerem, nem tudhatom biztosan milyen ember, de azt már most tudom, hogy bízhatok benne és jól kifogunk jönni. Kuporogtam még néhány percig a padlón új barátom társaságában. Sokat tudtunk meg egymásról és elég sok közös van bennünk, aminek nagyon örülök. Miután úgy éreztem, hogy van elég erőm tovább folytatni a napot, Roxan segítségével feltápászkodtam a földről és vissza mentem a terembe. Szerencsére lyukas órám volt, mert hiányzik az angoltanár, a helyettesítő tanár meg úgy sem ad feladatot. Megmondtam neki, hogy rosszul éreztem magam, ezért ezidáig a mosdóban voltam, majd leültem a helyemre. Elfogadta és nem mondott semmit. Ez az utolsó órám, ezért már csak annyi dolgom van, hogy végig fetrengjem ezt az órát és sietek is haza, hogy bezárkózhassak a szobámba.