Ha nem tűnsz el [Befejezett]

16.

– Gondolom, még mindig nem akarod elárulni, hova megyünk – sóhajtottam Nátán kocsijának ablakán kinézve. Szokás szerint kifelé tartottunk Budapest belvárosából, de sejtettem, hogy ezúttal nem a Duna–partra megyünk Topjoyt iszogatni, hiszen akkor Nátán is jött volna velünk.

– Ez a meglepetés lényege – mosolyodott el Patrik titokzatosan, miközben egy pillanatra felemelte a tekintetét az útról.

– De úgy körülbelülre se? – nyúztam tovább, mint ahogyan azt attól a perctől kezdve is tettem, hogy közölte, délután programunk lesz. – Csak azért, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak.

– Mindjárt meglátod.

– Nem a partra megyünk, igaz?

– Nem.

– De víz közelébe?

– Nem.

– Akkor valami kajálós hely?

– Dóri... – sóhajtott fel Patrik fáradtan. – Bízz bennem egy kicsit, jó? Nem akarom elmondani, hogy hova megyünk, mert ha tudnád, valószínűleg tiltakoznál, pedig valójában nagyon is szükséged van erre. Imádni fogod, hidd el.

– Szóval ha tudnám, tiltakoznék. Nem lettem meggyőzve, ugye tudod? – böktem meg Patrik karját, mire halványan elmosolyodott. Azt vettem észre, hogy szinte kényszerítenem kell magamat, hogy elnézzek az arcáról.

– Oké, itt vagyunk – parkolta le Patrik pár perc múlva a kocsit. Eléggé elcsodálkoztam, amikor kiszálltam, pedig ismerhettem volna már annyira Patrikot, hogy tudjam, nagy valószínűséggel nem egy zajos és zsúfolt helyre fog vinni.

Egy kilátótorony mellett álltunk meg, a füves tér úttal szemközti oldalán fák sorakoztak, amik miatt ugyan nem láttam a távolba, de sejtettem, hogy a toronyból a Dunára lehet majd látni.

– Úgy méregeted azt a tornyot, mintha tartanál tőle – nézett rám Patrik halvány mosollyal.

– Azon gondolkozok, hogy mi az, ami miatt nem egyeztem volna bele, hogy ide jöjjünk.

– Gyere, menjünk fel – intett a kezével, pont mint aki meg sem hallotta az előző mondatomat. Rossz előérzetem volt, és furdalta az oldalamat rendesen a kíváncsiság, de még egy kis időre képes voltam nyugalmat erőltetni magamra, és követtem Patrikot a lépcsőn felfelé, fel a toronyba.

Pont a legjobb időpontot fogtuk ki a bámészkodáshoz, felettünk az ég rózsaszínes narancssárga volt és kósza felhők úsztak rajta, a lemenő nap sugarai megcsillantak a Duna vizén. A pesti forgataggal ellentétben itt egy hang nem hallatszódott, még a fák ágai is csak némán hajladoztak a gyenge széltől, annyira nyugodt és békés volt minden, hogy fokozatosan uralkodott el rajtam az érzés, hogy otthon vagyok. Mert ez a fogalom nem köthető csak egy házhoz, egy helyiséghez vagy egy városhoz, sokkal inkább függ a személyektől, akik körülvesznek. És ebben volt Patrik zseniális. Bármikor, bármilyen módon és bármilyen helyzetben képes volt elérni, hogy mellette biztonságban, otthon érezzem magam.

– Azt hiszem, eddig bírom – törtem meg a csendet, és hogy ránézzek Patrikra, elfordultam a kilátástól. – Tehát. Mit fogunk itt csinálni? Miért nem akartam volna eljönni?

– Hogy mit fogunk csinálni? Ami minden alkalommal a célunk. Levetkőzni a felszínességet, átlépni a korlátainkat, megtalálni önmagunkat. Visszakapni valamit, amire nagyon is szükségünk van – sorolta a szemembe nézve, és már ettől is kellemes borzongás futott végig rajtam.

– Magyarul? – kérdeztem tanácstalanul.

– Szeretném, ha megpróbálnád elérni az álmodat, és nem szégyellnéd.