A Kancellária angyala - Átdolgozás alatt

1.

- ... ezért kellene jobban átgondolnia, hogy mibe fekteti a tőkéjét, von Christierson. Nem ismeri még eléggé London jelenlegi helyzetét. A Saint-Elisabeth egy romhalmaz! - Doktor McAvoy nyakán az ér lüktetve türemkedik ki túl szoros gallérja alól. Hihetetlen tiltakozással képes előadni magát: izzadt, kissé pufók teste percek óta tüntet alaposan átgondolt tervem ellen, amin nem sok minden változtatást eszközölnék. Mindig csak a tőke! Tőke! Tőke ide, tőke oda! Fektesse ide, fektesse oda! Mintha az egész világ ennyiből állna! És... Na, az a pezsgőt szolgáló inas kigyúrt testtel. Ő fektethetné a saját tőkéjét belém akár naponta háromszor is.
- ... el tudja hinni?! Azon a szemétdombon még egy doktornak nevezett nő is dolgozik! - felháborodott ábrázata sokat segít benne, hogy undorodott arckifejezésem ne kelljen tettetnem. Végül csak lágyan megrázom a fejem, mintha eleve elvetném az egész ideát. Erről az egészről kár is beszélgetnünk, mert nem változtatok az elhatározásomon. Meg a nők helyzetéről alkotott véleményemen sem. - Női doktor?! Hát mit képzelnek ezek magukról?! Nem csoda, hogy ott tartanak, ahol.
Az egyik fülemen be, a másikon ki. A Saint-Elisabeth Kórház a legalkalmasabb arra, hogy a Kancellária pénze eljusson a rászorulókhoz, hogy tényleg segíthessek, és a pénzt ne egy ilyen szellemi kútmérgezés nyelje el, mint McAvoy. Nem tudom, hogy miként lett belőle főorvos, de biztos vagyok benne, hogy nem élete története. A Saint-Elisabeth az, ami utolsó védvonalként küzd az emberiség totális veresége ellen. Persze, az arisztokraták elhanyagolják, mivel biztonságban érzik magukat az elszigetelt negyedük közepén csücsülve, de hallottam már nem egy-két szaftos pletykát, ami nagyon rossz előjelekkel kecsegtet. Nem megoldás az elszigeteltség! A háború kezdete óta egész London egy nagy szeméttelep, és most ez a hirtelen továbbterjedése a járványoknak, a mérhetetlen szegénység! Tömegsírok halmazát kell hetente megásni. Éjjel maga a pokol köszön vissza a sötét, haláltól árnyékolt szűk utcák között. És ennek tetejében, még az Inkvizíció is toborozza hűséges katonáit. Még én sem merek kilépni éjnek évadján, nemhogy az emberek.
Megigazítom arcom előtt a maszkom, mielőtt még az adománygyűjtő bál főtermének márványpadlójára csúsztatnám lábam. Az ajtót kinyitják előttem, és talán egy percre elfelejtkezve magamról csodálom meg a palota dísztermét. Pompa és végtelen ragyogás, ami egyetlen másodperc alatt elfeledteti velem a világ helyzetét. Szívem izgatottan dobban a táncoló párok láttán, az émelyítően sok étel és ital csak bónusz ráadás. Sosem voltam még ilyen nagyszabású rendezvényen! Kíváncsiskodó szemek kereszttüzébe kerülvén, arcomra édes mosolyt varázsolva indulok el felfedező utamra a terem fényében. Álarcosbál, ami sok esetben a magamfajta lénynek nem túl sok örömmel szolgál jó szaglásunk miatt, most mégis gyermeki izgatottsággal tekergőzöm az emberek között.
Sosem voltam még ennyire távol az otthonomtól. Sosem engedtek utamra egyedül, most pedig valóra vált minden kívánságom ezzel a megbízással, amit a Kancellária rám osztott. Szinte felnevettem, mikor először meghallottam, mert erre jobb embert keresve sem találtak volna: Költsd a pénzünket, Lydian! Jó, talán ők nem éppen ilyen megfogalmazással éltek, de a lényege ez volt. Én pedig kifejezetten ügyesen tudom más emberek pénzét lelkiismeretfurdalás nélkül költeni. Ennek igazán mestere vagyok.
- F-Felség! - Egy fiatalabb alkatú fiú olyan hévvel hajol meg mellettem, hogy elsőre nem fogom fel, ez nekem szól. Ruhája drága kelme, a maszkja alól kikandikáló sötétbarna tincsek figyelemreméltó keretet adnak arca vékony vonásainak.
- Felség a ...! - dörreni egy mély, öblös hang mielőtt reagálni tudnék. Az egész terem elcsendesül a jelenetet látva, mintha zenekar lenne, és ez a férfi töltené be a karmesteri szerepet. Drabális testalkata láttán elakad lélegzetem. A fiút csuklójánál fogva rántja egyenesbe, hogy aztán a nagy porondból hármunkra szűküljön le a színpad.
- Én... Azt hittem... – makogja a fiú, kinek tekintete ijedten cikázik végig először az őt szorosan tartó béklyón, majd pedig rajtam, de ott meg is állapodik. Napot alig látott angol bőrét halvány pír élénkíti meg, pillantása csodálattól és ámulattól nedvesen nyal végig, ami jóleső zavart szít bennem. - Sajnálom, nagybácsi! Én... Azt hittem, hogy a királyi család tagja. Hiszen nézd meg... Olyan gyönyörű!
- Ez egy férfi! - Habár a fiút üti meg olyan erővel, hogy arca elől a maszk reccsenve esik le a padlóra, mégis én lépek egyet védekezően hátra. Az a mérhetetlen undor, amit ebbe a pár szóba belesűrít, kocsonyássá teszi lábam.
A fiú könnyes szemmel, sűrű bocsánatkérések közepette húzódik vissza a háttérbe, de észreveszem lopott pillantásait, amivel folyamatosan traktál. Hallom felgyorsult szívverését, izzadtságának erőteljesebb szagát. A félelem járja táncát lelkében.
- Ne haragudjon – fordul felém az idősebbik. - Ő William, az unokaöcsém. Nemrég került hozzám nevelési célzattal. – Lapátméretű kezét jó szorosan kulcsolja a fiú törékeny csuklójára, mire az reszketve mélyeszti fogát ajkába. Hallom ropogni csontjait, mitől végigfut a hátamon a hideg. Fáj látni ezt a cirkuszt, az egész jelenet egy rossz komédiának tűnik! - Hadd mutatkozzam be, én Edward von Barrington vagyok.
- Igazán ne zavartassa magát, kérem. - Kedvem lenne őt megütni, fennkölt hangsúlyával pedig csak még inkább erősíti bennem ezt az érzést, de helyette hosszú, tejföl-szőke fonatomra simítom ujjaim. - Lydian von Christierson vagyok. Elnézést... Meg tudná ismételni a nevét? Mi is volt, Von Baron?
Szurkálódó kérdésemre kétfelől is megkapom a kielégítő reakciót. Von Barrington, akit ezentúl von Baromarcnak fogok hívni, kifejezetten zokon veszi, miközben a kis édes William prüszkölve fojtja vissza a feltörekvő nevetését. Tekintetünk egy röpke pillanatra összefonódva simít végig a másikon, de ez csak egy parányi idill, amit a forrongó nagybácsi azonnal széjjelszaggat, mintha csak azért lenne itt. Kézfogása erős, ha pusztán ember lennék, akkor talán kezem törné.
- Megtudhatnám, hogy mi szél hozta ide, von Christierson?
- Adakozni szeretnék...
- Ahogy itt mindnyájan - vág közbe pofátlanul, mire némán elmosolyodom ezen a túlbuzgó viselkedésen. - Ez egy adománygyűjtő bál, kedves Lydian.
- Megkérném arra, von Borten, hogy ne tegezzen le. - William megint megrándul, de nem tudom eldönteni, hogy a tudatos névtévesztésem, vagy pedig az az okozta szorításnak köszönhetően.
- Arra lennék kíváncsi, hogy miért pont Londont szemelte ki? Tudtommal ön Északról érkezett, mi dolga erre egy ilyen ifjú nemesnek? Mi az, ami pont ide hozta önt a mi kis arisztokrata közösségünkbe...
Oh, ez a kis paraszt, ha tudná, hogy kik küldtek, akkor azonnal összeszorított farpofával menekülne délebbi éghajlatra! A fene rostázná ki a pofádat, te felfuvalkodott féreg!
- Pusztán emberség - felelem végül őszintén. - A háború sújtotta területek java része romokban hever, London fénye pedig megkopott. Világváros, amibe megéri pénzt ölni. A hazatérő katonáknak otthon kell, munka. Az itt élőknek ellátás, így tehát ebbe szeretnék fektetni, az emberek jövőjébe.
- Milyen bájos... – közli gunyorosan. Lenéz. Annyira mélységesen megvet, hogy szinte vigyorra húzódik a szája, de nehogy azt higgye, hogy fülem-farkam behúzva meghunyászkodom előtte. Nem. Hiába dobog torkomban a szívem, ez már személyes. - Önzetlen. Már-már mesébe illő.
- Von Barrington! - emelem fel a hangom, és lássunk csodát! Érdekes módon, most valahogy sikerül visszaemlékezni erre a bonyolult névre és elsőre tökéletesen ejteni azt. - Mindenkinek megvannak a maga elképzelései a jövőjéről, a befektetéseiről és terveiről. Milyen kedves öntől az, hogy figyelmeztetésen túl még aggódik is értem! - Hirtelen hálás mosolyt erőltetve az arcomra lágyan meghajlok előtte, így aki eddig még nem nézett meg magának eléggé, most majd meg fog. - Ha tudom, hogy a brit arisztokrácia ilyen rossz szemmel nézi az idegeneket maguk között, akkor meg sem próbálom a közeledést... Természetesen, ha mindenütt zárt ajtókra találok csak, akkor majd viszem máshová a pénzemet...
A kis pudvás. Remélem, hogy fogpiszkálót nyel, hogy kétszer fájjon. Persze von Baromarcú ezt már nem tűri meg, a nyelvi különbségekre hivatkozva elbagatellizálja az egészet, mint egy apró félreértést, amin majd a következő találkozáskor egy hatalmasat nevetünk. Na, persze! Tovább is áll Williamet maga után lobogtatva, mint valami nemzeti lobogót.
William. Az a fiú rettegett. Amikor megmozdult von Baromarc, mintha minden határozottabb lendületre összébb húzta volna magát, mint aki attól fél, hogy most ő a soros. Ettől pedig hihetetlenül elszoktam. A Kancellária egy külön világ az olyan fajtának, mint ami én is vagyok, ahol sosem fordulhatna elő olyan, hogy valakit azért csapnak képen, mert azt mondja valakire, hogy gyönyörű. Akaratlanul is elmosolyodom. Sokszor hallottam már ezt, de mindig ugyanazoktól az emberektől, az egy idő után valahogy hitelét veszti. Legalábbis, ha az nem Az a lény, akit büszkén nevezhetsz lelki társadnak. Hiába vagyok férfi, nem is emlékszem arra, hogy valaha jóképűnek tituláltak volna. Én mindig szép voltam, gyönyörű és leginkább angyali. "Apró, bohókás bájvirág vagy. Porcelán szépségű hófehér bőröd az angyalok kórusa irigykedve figyeli, amin a pír virágzása szebb, mint egy pipacsokkal teli végtelen mező! Bűn vagy, Lydian. Te magad vagy a kárhozat legcsodálatosabb formája. Mindig mosolygó, zöldes szemed fénye soha nem szunnyadó vágyat kelt bárkiben, aki csak mozog! Tejföl-szőke hajkoronád csillogása értékesebb, mint a Vatikán aranya. A világ legpuhább ajkainak érintéséért veszek én meg, aminek kulcsa nálad van. Kerekded, feszes feneked csattanása visszhangzik fülemben, ahogy édesen kéjes nyögéseid tarkítj..." Hogy, mi? El-elkalandoztam. Ez volt az első szerelmeslevelemben, amit egy nappal a Kancelláriához való bekerülésem után kaptam Mimitől, aki Dél-Európa biztosaként tevékenykedik.
Ha ez ebből a pár sorból nem is derült ki, de igazán a szavak mestere. Egy manipulatív tetű, akinek gondolatára szívem izgatott verdesésbe kezd. Pedig úgy utálom őt – nyilván nem - és ezt a hedonista életvitelét. Mindig fenekestül felforgat mindent, amihez ér! Engem is. Engem a legjobban. Ennek csúfos bizonyítéka a tény, hogy nem kívánok semmit sem jobban, minthogy ő most itt lehessen mellettem.