Lolita | Jimin ff

28. fejezet

A vész óta újabb két-három nap telt el. Vasárnap volt, ami egyet jelentett: Minjunnak távoznia kellett a palotából, hiszen eltelt az az egy hónap, amit a Joonchin birodalomban tölthetett Hwara társaságában.

Reggel a herceg ásítozva ébredt fel. Oldaláról hátára fordult, feje alá tette kezeit és úgy kémlelte a plafont egy darabig.

- Nem akarom Hwarát itt hagyni, főleg ezek után nem. Aggódhatok majd az épségéért a kelleténél is jobban, hiszen távol leszek tőle – kavarogtak gondolatai a fejében – Bárcsak maradhatnék még egy kicsit... itt akarok maradni, amíg teljesen fel nem épül. De sajnos nem lehet, hív a kötelesség odahaza. Ó, a fenébe!

Felsóhajtott, majd felült ágyában. Nyújtózott egy jó nagyot, kidörzsölte szemeiből az álmot, majd maga elé meredt.

- Csak még egy hónapot, kérem... csak még egy hónapot!

- Aish... – szisszent fel, majd lassan letolta magáról a takarót és felállt.

Megfordult és elhúzta a függönyöket, melynek következtében hatalmas fény áradt be az ablakokon. Ez persze csakis a vakítóan fehér hónak volt köszönhető. Mindenfele havas táj terült el, ameddig csak a szem ellátott.

Hwara eközben szintén a szobájában ébredezett. Kötések tömkelege fedte be szerte testét, lábaira pedig aligha rá tudott állni. Ahogyan szemeit kinyitotta, abban a pillanatban döbbent rá szintén arra, hogy Minjunnak haza kell mennie.

- Nem akarom... – szomorodott el ő is egy kissé, majd nagy nehezen felült ágyában. Viszont abban a másodpercben nyílt is az ajtó.

Minjun mosolyogva nyitott be, majd bekukucskált az ajtórésen. Mikor pedig látta, hogy a hercegnő már ébren van, egy még nagyobb mosoly kíséretében lépett be a szobába, az pedig rögtön rákapta tekintetét.

- Hát jó reggelt! – sétált a fiú oda hozzá, mire az szomorkásan vissza mosolygott rá.

A fiú leült mellé és óvatosan ölelésébe vonta, mire az szorosan hozzábújt.

- Ugye tudod, hogy ma milyen nap van? – mosolygott szintén szomorkásan a herceg az orra alatt, miközben arcát teljesen beletemette a lány hajába, melynek illata azonnal orrába szökött, teljesen ellazítva izmait és lenyugtatva őt.

- Tudom, oppa, és nem tetszik – motyogta válaszként a lány a vállába.

Ezt hallva a fiú kuncogott, majd jobban magához szorította.

- Nem tudom mikor foglak megint látni – támasztotta meg végül állát a fejbúbján.

- De ugye visszajössz?

- Persze, Hwara. Amint csak tudok.

Hamarosan elérkezett a búcsúzás ideje. Hwara – apukája segítségével ugyan – kint állt a két házaspárral és Minjunnal a palota ajtaja előtt. Lábát fájlalta ugyan, de ez nem állította meg őt abban, hogy elbúcsúztassa leendő hercegét, akit minél hamarabb viszont akar majd látni. Ebben az egy hónapban egy olyan kötődés alakult ki köztük, amit nem akart, hogy kárba vesszen.

Miközben segítőkész lovagok pakolták fel a család ide szállított tárgyait, addig a két házaspár és a két trónörökös egymástól búcsúzkodott. Viszont a két párbeszéd egy dologban tért el egymástól: míg a szülők nyugodtabb hangulatban búcsúztak el, addig a másik felen szomorúság uralkodott.

Minjun karjait behajlítva állt Hwara előtt, aki alkarjaiba kapaszkodva tartotta magát állva kissé meg-meginogva.

Már egy ideje beszélgettek, mikor a herceg anyja közbeszólt:

- Kisfiam, mennünk kéne! – hajolt közelebb hozzájuk.

- Rendben, egy pillanat! – válaszolt Minjun, majd vissza fordította fejét a hercegnőhöz és újra összekapcsolta tekintetüket, immár mélyebben. Teljes testtel közelebb férkőzött hozzá és úgy nézett le rá. Arcizmai ellazultak, ahogyan a pöttöm gyönyörűséget vizslatta, hisz' az úgy olvasztotta el a szívét, mint még soha senki.

- Hát úgy látszik, hogy tényleg eljött az idő... – sóhajtott fel bánatosan – Annyira rossz, hogy ilyen módon kell elválnunk, pont egy támadás után... – hangjában tömérdeknyi csalódottság hallatszódott, ahogyan visszagondolt az elmúlt napok eseményeire és arra, hogy hogyan élték meg azokat.

- Engem is elszomorít, oppa. Főleg az, hogy pont akkor történt meg, amikor te itt voltál. Én nagyon nem akartam, hogy ilyen élményed legyen itt – az ő hangjában ezzel ellentétben megbánás hallatszott. Nem akart így elválni Minjuntól. Nem akart ilyen formában ily' módon elbúcsúzni még arra a kisebb időre sem, amíg külön lesznek.

- Ezzel te ne törődj. Nem a ti hibátok volt – mosolygott bíztatóan a fiú a lányra, mire az félénken közelebb lépett hozzá és úgy pillantott fel rá. Szemeiben megbánás tükröződött.

- Tudom. De attól még rosszul esett – komolyodott jobban el, amit látva a másik arcáról is leolvadt a mosoly.

Pár másodpercig csak némán meredtek egymásra, majd a csendnek a fiú vetett véget.

- Ne emésztd magad! – mélyítette és halkította el hangját – Nem ez a lényeg, hanem az, hogy végre együtt lehettünk – tartotta meg a lányt ezentúl a derekát átkarolva – Nekem csak az számít, hogy itt vagy. Semmi más – sutyorgott, mire a lány hátán szinte a hideg futkosott, annyira beleborzongott. De nem csak a furcsán vágyakozó hangnem miatt, hanem attól a tudattól is, hogy a herceg egyre közelebb hajolt hozzá és immáron szinte egy centi távolságról beszélt hozzá. Ahogyan meleg lehelete csiklandozta arcát, úgy érezte maga körül egyre forróbbnak a levegőt is, hiába voltak mínusz fokok így a téli időszakban. Szívverése tízszeresére gyorsult, majd' a torkában dobogott. Ez az érzés pedig szinte fojtogatta őt. Arca vészesen gyorsan változott pirosra, lélegzete el-elakadt.

- Szeretlek, Joon Hwara – suttogta lágyan, majd megtette azt, amit mindig is akart.

Szemeit behunyta, még jobban átkarolta a lányt, kissé lehajolt az ő szintjére és ajkait gyengéden rányomta az övéire, végre megízlelgetve azokat a rózsaszín párnácskákat, amelyekre mindig is vágyott. A lány illatának aromája pedig még jobban megbódította őt, így hát egy kis ideig még tartotta ezt a fajta kapcsolatot, hogy még jobban ki tudja élvezni ezt az érzést. Hogy emléke még tovább és még jobban megmaradjon addig, amíg újra találkoznak.

A herceg nyugodtságával ellentétben a lány lélegzete elakadt és úgy érezte, mintha száz méterrel lenne a felhők felett, de ugyanakkor majd' összeesett az érzéstől.

Nem tudta elhinni, hogy mi történik vele. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Nem tudta elhinni, hogy Minjun végre megtette az első nagy lépést. Ajkainak puhasága egyenesen megbódította, melynek következtében szíve úgy zakatolt, ahogyan még sohasem. A körülötte lévő levegő immáron forróan izzott.

Szintén behunyta szemeit, kezeit pedig kissé felbátorodottan a fiú mellkasára helyezte, gyengéden megtámaszkodva. Ezt érezve a fiú még szorosabban magához vonta őt. A lány így mélyen magába tudta szívni a fiú mentás illatát, ami némi nyugalommal töltötte el őt. Nyugalommal, mert tudta, hogy ott van vele. Nyugalommal, mert tudta, hogy nemsokára találkoznak, és újra átélheti ezt a felemelő érzést és újra érezheti illatát.

Mikor Minjun eltávolodott tőle, szinte köpni-nyelni sem tudott. Csak meredt rá szó nélkül, döbbenettel a tekintetében és kipirult arccal. Reakcióján az csak mosolygott, majd nyomott még egy gyors csókot szájára, ami még jobban tehetetlenül hagyta Hwarát.

- Találkozunk majd még, picúr! – kuncogott majd elengedve őt megfordult és hamarosan a családja társaságában indult meg a kapu felé.

Hwara lábai veszélyesen meginogtak a döbbenettől és ettől a felemelő érzéstől, de szerencsére még időben segíteni tudott neki a király, aki a derekánál fogva támogatta abban, hogy ne essen össze.

Csak szó nélkül meredt a távolodó alakok után, akik hamarosan elhalványodtak a sűrű köd miatt mindaddig, amíg teljesen el nem tűntek.

- Oppa... megtetted...