A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
Ezt hajtogatom magamban, miközben a temető kavicsból kirakott saras járdáján baktatok. A Nap most megy le, lassan besötétedik. Direkt ekkor jöttem, a sötétben nem látják a könnyeket.
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
Fekete hátizsákom pántját markolászva lépdelek, a csizmám alatt surlódó kavicsok tompa hangja lassú ütemben meg-megtöri a lenyugvó nap csendjét.
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
Egy határozott mozdulattal kitörlök egy apró könnycseppet a szememből, még mielőtt teljes egészében kibukna a helyéről és végigfolyna kipirult arcomon. Lassacskán célba érek, csupán méterek választanak el a keresett helytől.
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
Szaggatottan beszívom a levegőt, majd ugyanúgy fújom ki. Állam remeg a visszatartott zokogástól, szememet csípi az inger. Erőteljesen ajkamba harapok, mondván, hogy a fizikai fájdalom talán elnyomja a lelkit, de ez sajnos kudarcot vall. A szívem ugyanúgy sajog és repedezik, mint azelőtt.
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
Táskám lecsúszik a vállamról, a földön landol, ami egy kisebb porfelhőt képez. Izmaim elernyednek, az erőm megszűnik létezni és elhagy minden életkedvem. Ajkaim közül kibukik egy ártatlan, feltörő zokogás, amit azonnal elnyomok.
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
A férfiak nem sírnak!
- Szia - suttogom remegő hangon, majd a domború betonra óvatosan leülve végigsimítok a márványon.
Saga Price
1997 - 2018
"S minden, amit egykor kőbe véstünk, már emlékek csupán"
De a férfiak nem sírnak!
- Tudod...nagyon hiányzol - folytatom halkan. - nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Ma fél éve...felfoghatatlan - úgy simítok végig a koszos síron, mintha az az Ő puha arca lenne. - nézd, hoztam neked valamit - mondom, majd a táskámat az ölembe véve kezdek kutatni az ajándék után. Ujjaimmal a domború, hűvös üvegbe ütközök, majd markomba kapva kihúzom a zsákmányt. - levendulás illatgyertya. A kedvenced - a sírkő elé helyezem a kis tárgyat, ami egy tompa koppanást hallatva találkozik a betonnal, majd egy gyufát megragadva lángra is lobbantom a szálat. - a mai napig szoktam veled álmodni. Kedden például megálmodtam, milyen lett volna az esküvőnk. Annyira gyönyörűen néztél ki abban a ruhában...hatalmas tortánk volt és képzeld, mindez egy hajón került megrendezésre. Az óceán fodrozódó felszínén táncolt a Hold korongja, csak úgy szikrázott, amikor kettesben kimentünk a hajó elejére. A nyakadba bújtam és éreztem a jól megszokott édes illatodat. Ha nagyon szeretném, még most is fel tudnám idézni. Emlékszem, milyen finom aromája volt...felejthetetlen - homlokomat a hideg márványnak döntöm, a sírkő pereme halovány vonalat vés bőrömbe. - én tényleg csak egy utolsó ölelésre vágyom - suttogom összetörve. - csak egy apró ölelés. Csak elvesznél a karjaimban, mint régen. Csak lazán átkarolnád a derekamat és csak nagyot sóhajtva megnyugodnál. És én is. Mert ezek a pillanatok tényleg csak a mieink voltak. De már csak emlékek csupán.
És néha még a férfiak is sírnak...
