Love in the Castle

Epilógus

Britney

Ugyan nem láttam előre, de tudtam, hogy ki hol ül. A második sorban, a közel három hónapos ikreket Rachel és Rebecca tartotta, mindannyian halványrózsaszín ruhákban voltak. Rach és Becca két, szinte ugyanolyan, lenge nyári ruhát viselt. Selena, kezében Analise-szel szintén ebben a sorban ült. Az első sorban ott ült anyu, Lindsey és az idősebb Samuel. A másik oldalt a pad tele volt rózsaszín ruhás koszorúslányokkal. Szinte minden korosztály képviseltette magát. A hatszázadik fokon unokatestvéremnek számító kislányok is jelen voltak.

A hátsóbb sorokban mindenféle egyéb rokon, képviselő és nemes ült. Így például az egész Meribelle család is ott volt valahol a tömegben. Nem csak az én országom polgárjai voltak, Samuel családja és ismerősei is. Egy csapat férfi katonai egyenruhában ült, úgy a tizedik sor környékén. A két szintes karzat is tele volt emberekkel.

A hófehér ruhám uszályát tartottam idegesen a templom ajtajában. Két kislány állt mögöttem, arra vártak, hogy elinduljunk. Behunytam a szemem, próbáltam elképzelni, hogy mi vár rám odabent. Az emberek egész délelőtt jöttek, és a templom egyre csak telt. Nem hittem, hogy van bent ennyi hely, de nyilvánvalóan volt.

Tulajdonképpen az, hogy itt álltam, végig az én döntésem volt. Én határoztam el egy éve, hogy Samuel az igazi, és emellett ki is tartok. Tudtam, hogy mit akarok, és most már csak egy kevés választott el attól, hogy az én kis tündérmesém is beteljesüljön. Mégis féltem, annyira féltem, hogy nem tudtam szavakba önteni. Attól tartottam, hogy valaki megráz, és visszakerülök a való világba, ahol az elmúlt egy év meg sem történt.

Apa mellém lépett, én pedig belekaroltam. Láttam rajta, hogy izgul. Ez volt az első, de koránt sem az utolsó, hogy valamelyik lányát az oltárhoz kísérte. Szeretetteljesen nézett rám, és arra várt, hogy elinduljunk. Elengedtem az uszályom, mire a kislányok megfogták a végét.

- Mehetünk – suttogtam.

- Jó. – Apa bólintott, aztán a kesztyűs kezével gyorsan kisöpört egy könnycseppet a szeméből.

- Ne sírj, mert én is sírni fogok.

- Oké.

Felemeltem a fejem, és intettem a két ajtónállónak, hogy nyithatják. Apa tett egy lépést, én pedig követtem. Odabent minden rózsaszín virágokkal, és fehér meg halványrózsaszín szalagokkal volt díszítve. A templomban több ember volt bent, mint amennyit el tudtam képzelni. Az oltárnál ott állt, Tim, a tanúm. Az összes koszorúslányom a padokban ült, vagyis jelenleg állt. Az ő férfi kíséretük mögöttük foglalt helyet. Az oltár előtt ott állt az érsek és mellette természetesen, bátran ki merem jelenteni, hogy életem szerelme.

Sam elvigyorodott, ahogy meglátott a habos-babos, fehér-rózsaszín virágokkal díszített, elől és hátul is tüllfátylas ruhában.

Lassan sétáltam előre a padsorok között, szinte csak egy lépést tettem egy ütem alatt. A csokrot tökéletes szögben tartottam. A második sorban rámosolyogtam a családomra, aztán egyszer csak elfogyott előttem az út, és az oltárhoz értem.

Apa elengedte a karom, az első fátylat hátra hajtotta, ezzel láttatni engedte a gyémántokkal és rózsakövekkel kirakott tiarát a fejemen. Apu odanyújtotta Samuelnek a kezem, aki mosolyogva fogadta, és megcsókolta. Rászorítottam Sam kezére, miközben az oltár felé fordultunk. Sam közelebb húzódott, majd a fülembe súgott.

- Gyönyörű vagy, de fogalmam sincsen hogyan szedlek majd ki onnan.

- Erre vannak az öltöztetőnők - kuncogtam a lehető leghalkabban.