Lolita | Jimin ff

29. fejezet

Ismét eltelt pár nap azóta, amióta a gerlepár elbúcsúzott egymástól. Hwara már többnyire tudott segítség nélkül sétálni, de fájdalmai még mindig voltak. Ha pedig már fájdalomról beszélünk: nem csak fizikai sérelmei voltak, hanem lelki is.

Hiányolta Minjunt. Csókjának íze és puhasága még a mai napig is érződött ajkain. A kedves szavai még mindig füleiben csengtek. Ölelésébe pedig minden áron visszavágyakozott, annyira el tudott lazulni benne. Persze csak addig, amíg nem közelített hozzá. Akkor pedig minden izma megfeszült az izgalomtól és a zavarodottságtól és teljesen tehetetlen volt. Abban az állapotban pedig a herceg azt tehetett vele, amit csak akart.

Ajkait megérintve sétálgatott a palota hosszú folyosóján néha-néha bicegve. Az ablakon keresztül tömérdeknyi havat lehetett felfedezni, amiből arra lehetett következtetni, hogy kint mínuszok röpködnek, meghozva teljes egészében a telet. Na meg persze arra is, hogy a tegnapi nap óta több hó esett. A palota melegségéből viszont oly' távolinak tűnt ez az időjárás...

Ez a nyugodt, békés légkör viszont hamar tovaszállt. És hogy mégis miért? Nézzük meg!

A kórházi szárny pontosan annak a folyosónak a fordulatánál volt, amelyen Hwara sétálgatott némi mozgás érdekében. Ott fogadták a sérült lovagokat. Eddig bár üresen állt, de most sebesült lovagokkal volt tele, akik mind megfelelő kezelésre vártak, vagy már csak lábadoztak. Voltak, akik kisebb-nagyobb sérülésekkel úszták meg a harcot, de voltak, akik mélyebbnél mélyebb sebekkel és sok vérvesztéssel, valamint nagyobbnál nagyobb fájdalmakkal, amiket sürgősen csillapítani kellett. Voltak olyanok is, akiket szinte a halálból hoztak vissza. Azokkal a lovagokkal viszont meggyűlt a baja az orvosoknak, mert nem volt könnyű dolguk.

Persze ha sebesültekről volt szó: Jimin is oda tartozott. A királynő ugyanis visszarendelte őt a mai nap, hogy sebeit biztosabban összevarrják. Szerencsére gyorsan kezelés alá vették őt abban a pillanatban, ahogyan megérkezett. Akármennyire is volt súlyos az állapota – egész rövid idő alatt tudtak rajta segíteni. Annyiszor csillapították fájdalmát, akárhányszor csak kellett és képesek voltak rá. Ezzel ellentétben rengeteg vért vesztett, így bőre sápadtabb volt a szokottnál. De ez nem riasztotta el őt attól a tudattól, hogy bizony hőstettének következménye lesz, méghozzá lovaggá ütés formájában. Nem félt újabb sérüléseket szerezni, ha az eredménye oly' tiszteletre méltó, mint például a hercegnő megmentése. Hiszen érte bármit megtett volna még akkor is, ha utána még így sem engedik őt közelebb hozzá.

Az orvosok hosszú győzködése után végre kivánszoroghatott a rendelőből. Vissza akart menni a lovagi házba és pihenni. Átgondolni még egyszer a történteket. Feldolgozni mindazt a veszteséget és nyereséget, amit harc által szerzett. Hoseok elvesztését és Hwara esetleges megbocsájtását. Hiányolta egyetlen igazi barátját és vágyakozott a hercegnő után. Egyszerre volt végleg összetört és izgatott. Dühítette az a gondolat, hogy egy buta merénylő végzett barátjával és izgatottá tette az a gondolat, hogy ezek után minden más lesz. Máshogyan fognak tekinteni rá, mert egy igazi hőstettet vitt végbe. Legfőképpen pedig máshogyan fog a hercegnő tekinteni rá, hiszen ha elmondták neki, hogy ki által és hogyan menekült meg, egyfajta „menedéket" jelentene ő a számára és egy kisebb kötődés kezdene el közöttük kialakulni. Végül pedig akár el is nyerheti a hercegnő teljes megbocsájtását.

Ezekkel a gondolatokkal bandukolt a folyosón, néha-néha felszisszenve sebei miatt. Közben pedig jobban körülnézett, hiszen azért mégsem teheti be ide a lábát minden nap. A folyosó csöndes volt, együttvéve a palota többi részével is – kivéve a kórházi részleget természetesen.

Ahogyan tovább haladt, egy kis idő után már nem csak a saját lépteit hallotta. A másik monoton kopogás szinte visszhangzott a hatalmas, fényűző folyosóban, ami normál esetben hátborzongatónak hatott volna, ha nem egy palotában lett volna, ahol semmi bántódás nem érheti.