Északi Rege

6.

Úttalan utakon járunk. Néhol saras kitaposott szekér út, néhol füves puszták és dombok, utunk vaskos törzsű magas fák szegélyezik ahogyan a hegyek lábait s oldalait is. Ott már köd ül a fák tövében és moha nő a gyökereiknél. Második napja hogy elhagytuk Hunniát. Második napja áztat minket az eső. Napnak sugara csupán néha süt reánk, fénye enyhe meleget hoz de nem eleget ahhoz hogy ruháinkat megszárítsa, olyankor vastag prémek alatt kiver a veríték, bőröm alatt mégis a hideg jár. Mióta idegen földön járunk csapatunk keveset pihen, gyorsan haladunk. A minap Byörn szólt Zengővel, egy kikötő várost említett ahol feltölthetjük készleteinket és megpihenhetünk egy kis időre. Azt ígérte nincs messze s hogy jó lesz minél hamarabb odaérni. A nevére halványan emlékszem, talán Kuokkala volt. Magas hegyek mellett haladtunk el, felhőkig nyúló bérceiket most is hó lepte. Néhol a fák és cserjék mögül tavak bújtak elő, tükrében apró szikrákként ragyogtak fel a kelő nap sugarai. A tó vizét egy gyors folyamú keskeny patak táplálta, mi a hegyekből zúdult alá. Megálltunk feltölteni tömlőinket s megitatni hátasainkat és az ökröket. Zengő, Kál és Byörn egy fa tövében tanácskoztak, messzebb a menet tagjaitól. Byörn karjával a távolba intett, újával az elkövetkezendő utat mutatta. Bolda a szolgáló lányokat igazgatta akik épp a kendőiket öblítették a tóban. Mióta elhagytuk földünket anyám régi szolgálója szinte minden percben mellettem van. Nehezen tudok mellőle elszabadulni, most alkalmasnak találtam az időt. Leszálltam lovam nyergéből és halk léptekkel indultam csapatunk vezetői felé. Ők nevetve ürítették tömlőiket amiben vélhetően bor volt. Melléjük érve biccentettek felém.

- Estére már száraz, meleg szobában. Szőrmékkel borított ágyakon hajthatjuk álomra fejünket. - húzta ki magát Byörn, arcát a falu irányába, északnak tartva.

- Ezt öröm hallani! - feleltem, hátra pillantva vihar vert csapatunkra.

- Ott majd betérünk a Larsba! Az egy fogadó, Régi cimborám a tulaj, ő majd megvendégel minket! Asztalán megannyi vadnak a húsából válogathatunk majd, s kupáink mindig színültig lesznek serrel! - áradozott tovább a Norman, arcán látszott, várja hogy bemutassa övéit.

- Ám jó lesz ha lefátyolozod arcod úrnőm, sok lesz ott az idegen akik életedre törhetnek. - pillantott rám Zengő.

- Nem hinném hogy szükség lenne rá. Idegen helyen járunk, nem ismernek minket ezek a népek. A fátyol csak feltűnést keltene.- válaszoltam halkan.

- Igaz, kikötő város lévén sok ott az idegen. De higgy nekem úrnő tudni fogják kik vagyunk! Hisz oda a kereskedők hajóval érkeznek, nem lóháton. Így én is jó ötletnek tartom a vezér ötletét, legalább addig míg szállásunkhoz érünk. Kevesebb vész fenyeget ha nem ismerik arcod. - fonta össze karjait maga előtt Byörn.

- Tán ellenségtől tartasz? - húztam föl szemöldököm.

- Országunkban viszály dúl. Kikötőinkben pedig ott horgonyoz az ellen is. - Szavai vészt jóslóan csengtek. A menet hamarosan útnak indult. Lovasaink arcán fáradtság tükröződött. Utunk kisebb tavak és folyamok keresztezték, a sár miatt szekereink lassabban haladtak a göröngyös föld úton, mintha most minden mozdulatunk erőltetett lenne. Bolda idő közben fehér fátylat erősített süvegemre mely szinte teljesen elfedte arcom. Nem szívleltem az efféle maskarát, úgy éreztem magam mint akit ketrecbe zártak. Hamarosan magunk mögött hagytuk a meredek hegyoldalakat s az erdőt. Lankás vidék terült el előttünk. Egy része mező min megannyi vadvirág nőtt, tarka takaróval borítva a dombokat. A távolban viszont fából és kőből készített építményeket véltem felfedezni. Előttük szántás, kicsit arrébb juhok és marhák legelésztek, közöttük rövid lábú alacsony juhászkutyák szaladgáltak. Szőrzetük akár a farkasok prémje. Fából ácsolt kerítések mögött disznók dagonyáztak. A földeken férfiak és fiúk dolgoztak míg az asszonyok a tűzhöz szedték a gyújtóst. Harcosaink megtorpantak, gyanakodva figyelték az építmények lakóit, kezük fegyvereikért nyúlt. Feszült csend telepedett ránk, Byörn a menet élére lovagolt, Zengő mellé érve szólalt csak meg.