Ha nem tűnsz el [Befejezett]

17.

– „Szeretlek téged, mint kecske a kést,/ Mint marha a kiszáradt vetést" – olvastam fel vihogva a telefonomból, és Patrik döbbent arcát látva csak még jobban nevetnem kellett. A kilátó aljában álltunk, már rég besötétedett, és percek óta mást sem csináltunk, csak hülyéskedtünk és röhögtünk összevissza.

– Ez mi az isten?

– Rómeó és Júlia paródia, most találtam – néztem újra a kijelzőre, és a könnyem is kicsordult, ahogy újabb zseniális részleteket találtam. – „Szeretem az orrod, melytől nem tudsz legelni,/ Melyet ha meghalsz, külön kell temetni./ Ha méhecske volnék, mézet gyűjtenék eleségül,/ Ha marha volnék, hozzád mennék feleségül." – intéztem a szavaimat az én Rómeómhoz, majd kétrét görnyedtem a nevetéstől. Patrik több másodpercnyi néma sokk után döbbenten elnevette magát, majd elindult felém.

– Úgy érzem, ezt a világ összes valaha volt Rómeója nevében meg kell bosszulnom – csóválta a fejét nevetve, én pedig kapcsoltam, sarkon fordultam, és fájó rekeszizmokkal kezdtem felfelé rohanni a toronyba. Patrik a nyomomban volt, a jókedvünktől visszhangzott az egész környék, és attól, ahogyan felsikítottam, amikor Patrik a kilátóba felérve utolért, leterített a földre és csiklandozni kezdett. Az biztos, hogy méltóképpen bosszút állt a gúnyolódásomért, én meg annyit nevettem, mint addigi életemben talán soha. Patrik egy idő után megunta a nyüszítős-vihogós könyörgésem, és abbahagyta a csikizést, mint aki jól végezte dolgát hátrahúzódott és a hátát a korlátnak vetette. Én még jó darabig hevertem a földön, próbáltam lenyugodni és elkerülni a további röhögőgörcsöket.

Hosszú percek múlva tornáztam magam ülőhelyzetbe, a tekintetem találkozott Patrik sötétben szinte világító zöld tekintetével. Ezek a szemek végigkövettek minden mozdulatot, amivel odaértem hozzá, majd amikor leültem mellé, Patrik egy ösztönös mozdulattal átkarolt, a mindig viselt vastag szürke pulcsija kellemesen melegítette a hátamat. Minden irányból körülvett minket a nyári este, a hűvös és illatos szellő simogatta a bőrünket, a tücsökciripelés elnyomta a belvárosban zajló közlekedés zaját, a hirtelen jött nyugalomban ólomsúlyú fáradtság tört rám. A fejem Patrik vállára hanyatlott, a szemem pedig állandóan le akart csukódni, de kitartóan küzdöttem az álmosság ellen. Nem akartam még elaludni, sem hazamenni, csak még egy kis ideig itt maradni ebben a békességben, amit Patrik személye teremtett.

Az agyam is körülötte járt, a felejthetetlen este körül, amit adott nekem, és szöget ütött a fejembe egy gondolat.

– Tudod, mi jutott eszembe? – törtem meg a csendet. Annyira furcsának hatott valami más is a természet hangjai mellett.

– Mi?

– Visszaadtál nekem valamit, amire talán nagyon nagy szükségem van, rávettél, hogy merjek újra színészkedni. De mi lesz veled? – húztam fel a vállaimat, mire kérdőn felém fordította a fejét. A hirtelen jött közelség az arcunk között kis híján kizökkentett. – Szerintem el kéne indulnod egy zongoraversenyen – közöltem halkan, mire Patrik lesütötte a szemét és lemondóan elmosolyodott.

– Az nem hiszem, hogy meg fog történni.

– Miért nem?

– Már mondtam, ugyanúgy ahogy a foci, ez is csak hobbi, semmi értelme a versenyhelyzet miatti stresszel elrontani az örömöt.

– Annak sincs semmi értelme, hogy elpazarold a tehetséged. Mert Patrik, ez tehetség, ami benned van, és nem fogom végignézni, ahogy eldobod – jelentettem ki elszántan. – Te rávettél a színészkedésre, én ráveszlek a zongorázásra.

– Nem érted – csóválta a fejét. – Én nem vagyok olyan, mint te. Ha kell, neked nagy a szád, tudsz beszélni, ki tudsz állni szerepelni, de én nem. Nem tudok közönség előtt fellépni, túl zárkózott vagyok.