A jövő fényében

Megígérte

Miyoko szemszöge

A korai órákban mindenki lustán húzza magára a takaróját, vagy éppen szundiért könyörög, miközben egyértelmű számára is, hogy fel kell kelni. A testvérem kétségtelenül ezek közé az emberek közé tartozik. Pedig előző nap órákat kellett neki rimánkodnom, hogy ma eljöjjön velem edzeni. Apa nem ért rá a teendői miatt, anya pedig kertelés nélkül szólva is puhány.
Akinori talán egy fokkal tanultabb, emiatt pedig tapasztaltabb nálam, ami nem a lemaradásom, hanem a jelenlegi ,,kasztrendszerben" elfoglalt helyemet jelzi.

Szerintem egy genin ugyanúgy vállalhatna C-rangú küldetéseket, mint egy chuunin. Fellélegzést okoz azonban a tudat, hogy idén, alig egy hét múlva indulhatok a csapatommal a vizsgán. Iori-sensei, aki a csapatunk vezetője, alig öt hónappal idősebb Akinorinál, de a nagyapánkra ütött. Egyébként nagyapa a jelenlegi Hokage (aki mellesleg talán csak kicsit ügyesebb, mint apa), szóval egy életre megjegyzendő momentumként illik számon tartani a tényt, hogy nekem egy hajszálam sem görbülhet. Máskülönben a sharingan villan, az illető pedig nyomban halott.

Lényeg a lényeg, Iori komolyan vehetetlen.
Világosabb, mint a nap, hogy csak a szülei miatt tart ott, ahol. Ráadásul a fejébe vette, hogy nem fog velem kivételezni. Mostanság egyébiránt azzal tölti az idejét, hogy megfigyel edzés közben, és folyton-folyvást kijavít.
Micsoda egy undok, képmutató majom!

- Miyoko! Szia! - integetett Nisbett, aki Tomoko társaságában ácsorogtak a megbeszélt helyen. Ők ketten képezték velem együtt a tizenkettes csapatot.

Úgy volt, hogy Akinori velünk edz majd, de neki persze fontosabb az alvás, mint úgy egyébként bármi. Ezt én már akceptáltam, de a két lány kevésbé, akik oda meg vissza vannak a testvéremért. Végső soron ő a zseni, aki már nyolcévesen vörös szemekkel flangált. Én tízévesen tettem ugyanezt, amikor tévedésből megtámadott Sasuke-san idézőállata. Hiába ritkaság ez a szemtechnika, mivel másodszülött vagyok, ráadásul lány, sosem fogok annyi figyelmet kapni a világtól, mint amennyit Akinori. Ez így is van rendjén. Épp ezért küzdök annyit, hogy hamarosan én érezhessem magam felsőbbrendűnek, mint ahogyan megérdemlem.

Szóval hajnali hatkor ácsorogtunk a kiképzőterületen és vártuk Akinorit, hogy végre valahára felkeljen.

- Szerintem hagyjuk, úgysem fog eljönni - jelentettem ki csalódottság nélkül -, meg amúgy is, ő nem ért sok mindenhez.

- Ennyi erővel Iori-senseire ugyanez vonatkozik - szabadkozott Nisbett bemelegítés közben. - Kezdjük el nélküle. Majd befut.

- Egyetértek - bólintott Tomoko, miközben hátradobta fekete fürtjeit és puder rózsaszín szemével rám kacsintott.

Dehogy ért egyet. Mind tudjuk, hogy Nisbett szerelmes Akinoriba. Ő egyébként nem ronda lány. Ködszínű haja és rubinvörös szemei vannak, emellett nagyon vékony és aránylag magas is. Mindig olyan ruhákban járkál, amik kiemelik az alakját. Bár tizenkét évesen nincs is az embernek alakja. A mellkasát maximum megcsípte egy dongó.

- Akkor kezdjük - csaptam össze a tenyerem. - Kezdetnek egy Katon technikával indítunk, amit még apa tanított nekem. Az Uchiha klán büszkesége ez a jutsu.

Elkezdtem megformálni a kézjeleket és már a negyediknél tartottam, amikor Nisbett felkurjantott.

- Most jut eszembe! Ugye nemrég volt a születésnapom, és tudjátok mit kaptam anyától? - vigyorgott - Elmondom! Egy pár sharingan kontaktlencsét! Mostanában ez annyira menő, és ahogy láttam, Hitominak meg Mizukinak is van.

A ninjutsu bemutatása helyett megropogtattam az ujjaim és a sharinganjaimat rájuk szegeztem. Szóval kontaktlencse? Mit ér az a valódi vérörökséghez képest?