Bajkeverők

Végjáték(28.rész)

Golyózápor zúgott el fejem mellett, miközben törtem az ablakok irányába, hogy ott kijuthassak az épületből. Karjaim között a lány egyre jobban zokogott és továbbra is azt hajtogatta, hogy engedjem vissza Tenhez, hogy kiszabadíthassa őt.

Egy pillanat erejéig kitekintett az ablakon és kérdőn fordult felém.

- Mi ez az egész? Mi ez a sok ember?

Nem válaszoltam, csak letettem a földre és elkezdtem az ablakon kifelé tuszkolni.

- Kifelé! – parancsoltam erélyes hangon, miután felmértem a terepet és biztonságosnak ítéltem. Már amennyire biztonságos lehet a harctéren egy zug.

Kinyújtotta lábait, majd hallottam, ahogyan földet ért.

Én is követtem, aztán mikor leérkeztem, azonnal a falhoz húzódtam, ahol egy váratlan alak fogadott.

- Woo! – kiáltottam fel, mikor realizáltam a vérrel fedett testet, amit Sua kezdett apró kezeivel ápolgatni.

- Nem sietted el a dolgokat – nyögte halkan barátom. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Pihenésre vágyott. De közel sem volt alkalmas a pillanat a lazításra.

- Gyere, el kell innen tűnnöd – emeltem meg erőtlen karját és nyakam köré csavartam.

Azonnal feljajdult, mikor megpróbáltam felállítani és visszacsúszott a fal mentén.

- Nem megy, nem bírok felállni – nyögte erőtlenül.

Bal kezével mellkasát szorongatta, melyet egy véres póló fedett. Óvatosan lefejtettem tenyerét testéről és felhúztam pólóját. Ekkor vettem csak észre sérüléseit, melyeket kés ejtett. Mélyek voltak és erősen szivárgott belőlük a vér.

- Jézusom – takarta el szemeit Sua, melyből újra előtörtek könnyei.

- Woo, talpra kell állnod! Orvosra van szükséged! – próbáltam meg újra lábra kényszeríteni. – Sua, keríts egy orvost! – kiáltottam a lányra.

- Lu! –fogott karomra Jungwoo és összekapcsolódott tekintetünk. – Soha a rohadt életben nem fogok tudni innen felállni – felelte levegőért kapkodva és még lejjebb csúszott. Már ülni sem volt képes. Szemei lassan lecsukódtak, mellkasa pedig még lassabban járt.

- Le ne merd csukni a szemeidet! – kaptam arcához és rázni kezdtem azt, miközben szemeim égni kezdtek. Sós könnycseppek szántották végig arcomat, majd hulltak barátom testére.

- Lu! – szólított meg aprókat pislogva. – Jó csapat voltunk – köhögött erőtlenül és kissé elvigyorodott.

- Még mindig azok vagyunk.

- A legjobb volt melletted harcolni, barátom. De eddig bírtam.

Kezéhez kaptam és szorongatni kezdtem azt. Éreztem, ahogyan az erő elhagyja testét. Még lélegez párat. Még utoljára magába szívja a föld illatát. Elköszön az élettől. Köszönetet mond minden jóért és rosszért, hiszen minden egyes apró dolog egy érték a földi életben. Elmosolyodik, hiszen tudja, hogy közeleg a hosszú álom, melyből soha nem ébred fel. Megtalálja a nyugalmat, melyet a harccal kiérdemelt. Majd megszűnik létezni.

Lassan feltápászkodtam mellőle. Összeszorítottam szemeimet, hogy elfojtsam az újabb könnyadagot. Erősnek kell maradnom. Még nincs vége.

- Vigyázz rá, kérlek – suttogtam Suanak. – Hamarosan láthatod Tent.

- Mit csinálsz? – kérdezte, továbbra is a földön kuporogva az élettelen test mellett.

- Véget vetek ennek a felesleges harcnak – indultam el egyenesen a legnagyobb harc közepére. Nem bujkálhatok tovább.

Hallottam, ahogyan Sua feltápászkodik a földről.

Utánam futott és szorosan átölelt hátulról.

- Ne merj te is itt hagyni – suttogta keservesen sírva.

- Visszajövök – hagytam ott és a kapu irányába indultam.

- Jimin szemszöge -

- Nem gondoltam volna, hogy újra összeáll a csapat egy ekkora harcra, de most mégis itt vagyunk. Mindenkinek a legjobbakat kívánom – feleltem az előttem összegyűlt sakál csapatnak.

A banda egy része már az épületnél tevékenykedett, míg mi felszerelkeztünk. Meghallottam az első bomba robbanását, mely a csata kezdetének jele volt.

A vérfürdő kezdetét vette.

Két barátom felé pillantottam, akik épp megpaskolták egymást és sikerült elcsípnem pár szavukat.

- Nincs koporsó – felelte Hoseok.

- Nincs ceremónia - érkezett a válasz Yoongitól, majd elindultak a többiek után, ahol már javában ropogtak a fegyverek és haltak az emberek.

Szavaik jelentése csupán csak annyi, hogy sok szerencsét.

- Hajrá srácok! – emelte a magasba kezét Jin majd eszeveszett lövöldözésbe kezdett.

Egy pillantást vetettem a mögöttem bujkáló mesterlövészekre, majd mikor megláttam, hogy Jinyoung felvette a pozícióját, Jin után eredtem.

Először Youngjae és az újonc robbantókat fedeztük, majd mikor végeztek a robbanóanyagok elhelyezésével, eltávolodtunk kissé, hogy azt higgyék,visszavonulót fújunk, majd ismét a meglepetés erejével csaptunk le rájuk.

A második hullám sokkal hatásosabb volt és sikerült az emeletekre visszaszorítani az ellenséget.

- Hol vagy Sua? – kerestem szemeimmel és minden egyes embert alaposan végigmértem, hátha a lányom az, azonban nem találtam.

- Jimin, vigyázz! – ordította Nina.

Megmentette az életem, ugyanis egy gorillára hasonlító férfi felém igyekezett, shotgunnal a kezében. Szerencsére idejében szólt és még lőtávolságon kívül voltam, mikor feleszméltem. A férfi több társunkat is eltalálta, de megölni nem tudta őket.

- A sebesültek menjenek vissza a járgányokhoz! – kiáltotta el magát Jaebum, majd felfutott pár lépcsőfokot, hogy kést döfhessen néhány ügyetlen ellenségoldalába. Orgyilkosnak tűnhetett, azonban csak olyanokat ölt, akik nála sokkal veszélyesebbek az emberiségre. Sosem bántott egyikünk sem ártatlanokat.

893*. Vagyis ja-ku-za. Yuta hatalmas klánnal rendelkezett, akik után már hónapok óta nyomoztak az aranysakálok. Most pedig végre itt voltunk, rájuk találtunk és egyenként foszthattuk meg őket tetovált és bűnös életüktől.

- Hogy mennyire puhányok vagytok – morgolódott az emelet tetejéről egy fiatal lány, aki körülbelül Suaval lehetett egyidős, majd dobócsillagokat hajított felénk.

- Yoongi vigyázz! – szóltam hátra barátom felé, aki még épp idejében kitért a csillageső felől.

Mikor hátrapillantottam és fedezékbe vonultam, hogy egy pillanatra megpihenjek, egy ismerős alakot pillantottam meg, miközben valakit cipelt a kezében. Lucas volt az és a lányom csüngött a karjai között.

Életben van.

Legszívesebben utánuk eredtem volna és szorosan átöleltem volna lányomat, de nem tehettem. Még volt egy lerendezetlen ügyem. Pontosabban kettő. Az egyik egészen a múltba vezethető vissza. El kellett fognom Jacksont, hogy soha többé ne árthasson a családomnak, valamint ki kellett irtanom Szöulból a jakuzákat és el kellett takarítanom a gyomokat, amellyel a város embereit mérgezik.

A csapatunk fáradni látszott. Rég nem voltunk már ennyi ember ellen irányuló harcban. Sok zöldfülű és fiatal harcolt mellettem, akik még alig találták magukat éles helyzetben. Tapasztalatlanok voltak és előbb cselekedtek, mint gondolkodtak. A halálba rohantak. Nem követték az utasításokat és megszívták.

- Félre! – ordítottam egy fiatal szőkés hajú fiúnak, akit sikerült ellöknöm egy golyó elől, engem pedig megvédett a mellényem.

- Majdnem kinyúltam – meredt hatalmasra tágult pupillákkal maga elé.

- Azt tedd, amit Jin és én mondunk! – szóltam hátra. – Gyerünk tovább! –intettem, de még magam sem tudom kinek. Alaposan lecsökkent a bandánk száma.

Körülbelül öten futottak fel mellettem a lépcsőn, köztük Yoongi, Nina és még néhány újonc.

- Nem lenne jobb, ha fognánk a foglyokat és elhúznánk? Máskor is befejezhetjük ezt az egészet – töltötte újra tárát Nina.

- Nem szabad tovább húznunk. Gyerünk, haladjunk! – törtem előre.

A második emeletre érkeztünk, ahol azonnal szembe találtam magam ismerős szempárokkal.

- Rég láttalak – húzta fel magasra szemöldökét Jackson –, barátom – tette hozzá és felém lőtt.

Behúzódtam egy szekrény mögé, a többiekkel együtt.

- És most? – kérdezte Yoongi, de nem sokáig tudtam gondolkodni. Az őrült dobócsillagos ránk talált és egyenesen felénk dobálta késeit.

- Kicsit felszabdallak titeket, ha nem gond – vigyorodott el.

- Belőlem aztán nem eszel! – rontott rá Yoongi egy pillangókéssel. A lány is előkapott egy kést és közelharcba hívta barátomat. Néhány pillanatig figyeltem viaskodásukat. Yoongi ügyes volt, azonban a lány is.

- Meddig fogsz még bujkálni, gyilkos? – szólt ismét Jackson, mire kidugtam fejemet.

- Egyikünknek sem kell meghalnia Jackson! – szóltam vissza.

- Tévedsz – nevetett fel. – Neked igen.

- Háromig számolok és mindenki szétszóródik. Értettétek? – suttogtam, miközben a többiekre pillantottam, akik egyszerre bólintottak.

Ujjaimat felmutatva jeleztem, hogy mikor induljanak, majd elindultunk. A többiek egy fiatal fiúra kezdtek el lőni, míg én Jackson irányába sprinteltem és sikeresen le is terítettem.

- Mint két pitbull – szólt mellettem valaki. Jacksonnal egy pillanatra abbahagytuk a viaskodást és a férfi felé figyeltünk. – Nem tudtam, hogy egy óvodás fogja terjeszteni a füvemet – húzta hátra a ravaszt pisztolyán és ránk szegezte. – Ki szeretne először meghalni? Szeretitek a kiszámolósdit? – kérdezte, de időnk sem volt válaszolni. – Én sem! – mérte be valamelyikünk koponyáját – közel voltunk egymáshoz, így nem lehetett eldönteni, hogy melyikünkre esett választása - és meghúzta a fegyvert.

Lecsuktam szememet és vártam, hogy mikor kerít magába a sötétség, azonban nem történt meg. Yuta fájdalmas ordítása hozott vissza. Láttam, ahogyan egy fiút rúg el maga mellől, majd karját kezdte el simogatni, amelyen egy harapásnyom virított.

Szép volt Ten!

- Ha élni akarsz még, akkor kövess. Majd később szeretnélek megölni – gördült el tőlem Jackson egy fotel mögé.

Értettem, hogy mire akar kilyukadni. Össze kellett fognunk Yuta ellen, ha élve ki akartunk keveredni ebből a temetőből.

- Hová tűntetek, idióták? – kezdett el lövöldözni mindenfelé közös ellenségünk.

Több golyót is éreztem, ahogy a búvóhelyembe fúródott. Közel járt hozzám.

- Ha nem dugjátok ki a fejeteket, akkor szétlövöm a kislányod barátocskáját, Jimin!

Cselekednem kellett.

- Ne! – szólt rám Jackson, de nem hallgattam rá és felpattantam. – A rohadt életbe! – ugrott fel ő is.

Láttam, hogy Yuta felénk fordult, majd újra egy golyót eresztett el fegyvere. A lőszer felénk száguldott, majd célba ért és egy testet vont a földre.

Yutara vetettem magam és kirúgtam kezéből pisztolyát.

- Haechan! – ordított Yuta, mire egy fiú termett mellettünk.

A fiú célba vett a pisztollyal, azonban nem volt képes meghúzni a ravaszt. Váratlanul egy alak jelent meg mögötte és püfölni kezdte. Lucas volt az.

Haechan hamar felébredt és erős ütéseket mért a fiúra, de az jól bírta a strapát. Miután Haechan is kinyúlt, Yuta mellénk lépett.

- Csak nem visszajöttél, fiú? – pillantott felé, mire fojtó ölelésbe fogtam. – Bosszuld meg anyád halálát! – unszolta Lucast, aki gondolkodóba esett.

- Hallgass! – ordított rá a fiú, azonban a kést az én államhoz tartotta és nem a Yutaéhoz.

Az életem a kezében volt.

A kés meglendült és vér csorgott végig rajta.

Egy élet újra kihunyt.

Ezzel egy újabb korszakot lezárva.

*893
A jakuza kifejezés három számra, a 8-ra (ja), a 9-re (ku) és a 3-ra (za) utal, ami az Oicso-Kabu japán kártyajátékból adódó nyerő helyzetet jelenti (20 pontot kell elérni). Ez azért is fontos, mert a szerencse meghatározó a jakuzák életében.

BOCSI A RENGETEG KÉSÉSÉRT, SZÖRNYŰ ÍRÓ VAGYOK.