ASSELYNDIX - Toborzás

Áldozatok

A Megváltó

Harsányan felnevetett, majd meghúzta korsóját. A hideg sör végigperzselte felhevült nyelőcsövét, megváltásként itta a folyadékot. Régen nem volt ilyen jó hangulatban, szórakoztatta őt a sok tudatlan balgasága, talán le is nézte társait.

Az apró kis kocsmában túltengett a jókedv, mindenki gondtalanul mesélgette történeteit a halk muzsika és barátai társaságában. Ilyenkor elfelejthették a rájuk nehezedő terheket, elvárásokat.

Ő csak ült az egyik sarokban, és hallgatta az arra tévedők történeteit. Néhol felnevetett, vagy csupán fölvette a hallgatás köpenyét, mi már oly kopottá, elnyűtté vált az évek alatt.

Harmincas éveit taposta, mégis bölcsebb volt kortársainál. Mély sötétbarna – szinte fekete – tekintete ridegséget, komorságot tükrözött, hiába csillogott olyan gyermekin. Kiugró arccsontjai, asztallap orra és bozontos szemöldöke mogorvaságára utalt. Ehhez hozzájárult zsíros mogyoróbarna hajkoronája – melyet kontyba fogott össze – és jókora termete. Kétségen kívül, izmos, jóvágású férfi volt.

Még utolsó alkalommal a korsó aljára nézet, majd pár aranypénzt odagörített a kocsmárosnak és elhagyta a zajos helyiséget. Nem neki való az ilyesmi, sosem szerette a felhajtást, legyen az akármekkora, mindig az ellenkező irányba menekült – a csöndbe, a magányba. Egyedül az állatok és egyetlen igaz szerelme társaságát tűrte el huzamosabb ideig.

Átlépte a küszöböt, s belefeledkezett az esőbe, melyet annyira szeretett. Pontosabban az illatát és ahogy víz érintkezik bőrrel felfrissítve őt. Ekkor egy pillanatra lehunyta szemét, s hagyta, hogy az apró cseppek végig szánkázzanak arcán, versenyezve egymással.

Tompa lépteket vélt felfedezni maga mögött... Olyanokat, melyek ragadtak a sártól, a mocsoktól, akár csak a lépések gazdája. Szíve sötétebb lehetett minden felhős éjszakánál, célja nem különb.

Az eddig esőben álldogáló megfordult, s szembekerült a rá fegyvert szegzővel. Régi barátja arcát fedezte fel, melyet a kocsmából kiszűrődő fény világított meg.

– Rupert? Te volnál az? – szólalt meg rekedtesen, miközben észrevétlenül egy kisebb tőrt csúsztatott előre ingujjából, bár a későbbiekben már nem volt rá szükség.

– Én volnék – válaszolt, még mindig íjat szegezve társára, ki csak csalódottan pillantott vissza rá.

A Rupert nevezetű közelebb lépett barátjához, ki rendületlenül bámult fekete malacszemébe. Sok idő eltelt a legutóbbi találkozásuk óta, melyre élete végéig emlékezni fog. Aznap csúnyán összevesztek.

– Egészen megváltoztál – kezdte végül Rupert, íja célpontjához. – Nem szívesen teszem ezt, Ralph... ezt te is jól tudod. De éhezünk... én, a feleségem és a négy gyerekem. A fejedre pedig busás kis összeget tűztek ki... – ajka megremegett. Félt attól, hogy elvegye cimborája életét. – A faluban hiába kéregetünk, koldulunk, mindig elzavarnak. A munkához túl gyengék vagyunk... és tudod, hogy a lopást mivel büntetik! A feleségem várandós, Ralph! – győzködött továbbra is, de inkább magának sorakoztatott fel érveket.

A másik nem szólt semmit, csak sötéten nézett rá. Miért hinné, hogy ez az egyetlen megoldás? Olyan balgává nőtte ki magát, mint a többi ember. Egyedül a családját sajnálta, Rupertet nem. Ha rajta múlt volna, már rég messze járna, miközben a drága barátja ájultan feküdne valamelyik árokban. Megérdemelné...