Adopted Girl (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~30.~~

Fáradtan feküdtem az árvaház egyik padján. A gyerekek kacaja, vagy éppen könyörgése töltötte be a  romos épületet. Kezemben a hős engedélyemet forgattam. Kemény két hétig tartott az engedélyem próbaként, így tegnap előtt lejárt. El kéne mennem újra letenni, hogy hivatalos legyen, de nem akarom. Még mindig bűnözőnek tekintenek, mert azóta is harcoltam. Sóhajtottam és a zsebembe csúsztattam az apró kártyát.

- Mi baja Sakukonak?- hallottam Toyozo hangját.

- Biztos csak fáradt.- mondta kedvesen, megkímélve őket az igazságtól Mitsue-sama. Az igazság az, hogy elment a kedvem mindentől. A hősködéstől, a gyerekek tanításától, a tanulástól, a várostól. Nem volt értelme tovább folytatnom.

Próbáltam a tökéletes kislány lenni. Zongoraművésszé váltam, ismert voltam, mindenki úgy tudta, hogy nincs képességem, és mégse piszkáltak... nagyon.

Próbáltam hős tanonc lenni. Onnan kiutáltak, és egyszer majdnem megöltek.

Próbáltam gonosztevő lenni. Szinte egyből kirúgtak, mert megmentettem az ellenfelet.

Próbáltam hős lenni. Szinte egyből meguntam, ráadásul semmi célom vele. Eddig túlélni próbáltam, bármilyen szerepet is választottam. Ezzel még azt se. 

Ideje feladni. Semmi értelme élnem. Köröznek, még mindig utálnak nagyrészt az emberek. Hiába sodródom az árral, mindig rossz helyre lyukadok ki. Áh, csak magamat ámítom, mi? A sokkal egyszerűbb. Nem csak nincs értelme. Nincs célom már.

Elnyúltam a padon és eltakartam a szemem. Pár percig így feküdtem, majd valaki lelökte a kezemet. Inarit pillantottam meg összehúzott szemöldökökkel.

- Ha túl sokat grimaszolsz, ráncos lesz az arcod.- tettem vissza a kezemet a szememre.

- Argh, Sakuko, ezt fejezd be!- morrant fel, majd lelökte a kezemet, és elkezdett felhúzni.

- Inari hagyj! Nincs kedvem.- nyögtem fájdalmasan.

- Idehallgass Sakuko! Ezek a gyerekek felnéznek rád és, ha azt látják, hogy te itt szenvedsz, az hatalmas csalódás lenne nekik is, meg nekünk is, azoknak, akik kiskorod óta ismernek. Úgyhogy most tudod mi lesz?- nézett a szemembe.- Elmész, kiüríted a fejed, sétálsz egyet, majd visszajössz felfrissülve és élettel telien, mielőtt én verem ki belőled azt.

- Nem lehetne, hogy kihagyjuk az előjátékot, és csak szimplán kinyírsz most?- néztem rá unottan. Felpofozott.- Auch!

- Sakuko!- kiáltott fel, mire a legtöbb gyerek odanézett, ha még nem nézett ide.

- Jól van, jól van. Megyek.- álltam fel, és intve kimentem. Végigbaktattam a városon, végig a földet nézve. Mikor legközelebb felpillantottam, már az erdőben voltam.

A száraz falevelek ropogtak a talpam alatt egy-két bottal. A madarak csicseregtek, a szél pedig az arcomat simogatta. A távolban egy őz a gidájával legelt, egy mókus pedig elrohant a lábam előtt. Elmosolyodtam, miközben a fülemet vízcsobogás ütötte meg. Egy nagyobb kövekkel szegélyezett folyóhoz értem, ami egy vízesésben végződött. A tiszta vízben a halak úsztak, néhol kiugorva. Átugráltam pár kisebb sziklán, ami a vízben pár részen kilátszott. Tovább sétáltam a hátam mögött hagyva a kis vízesést. Egy idő után egy kifejezetten ismerős kis faházat pillantottam meg. Egy hatalmas szürke valami volt előtte. Ahogy egy lépést közelebb mentem, a farkas felkapva a fejét rám morgott, majd vicsorogva közelíteni kezdett. Feltett kezekkel leguggoltam, majd az egyik kezem odatartottam. Megszagolta, mire abbahagyta a vicsorgást, és rám ugrott. Az arcomat nyaldosta, mire elnevettem magam, és a farkas fejét kezdtem simogatni.